Az év utolsó és elsõ napjaiban szinte menetrend szerint elõbukkannak a különbözõ katasztrófaszcenáriókat vázoló guruk, akik egy-egy régió, deviza vagy tõzsdei cég közelgõ összeomlását vizionálják. Az Equilor elemzõinek minapi gyûjtése szerint most is van, aki 2014-re például a párizsi tõzsde 40 százalékos esését tartja valószínûnek, azt várja, hogy a Facebook, a Twitter vagy az Amazon árfolyama óriásit zuhan, Európában pedig minden 100 ezer euró feletti bankbetétet 5-10 százalékos adóval sújtanak majd.

Mindez egyelõre a nagyotmondó guruk egyéni véleménye, és távol van az elemzõi konszenzustól, amely viszont 2014-re nem tûnik nagyon ijesztõnek. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének gócpontok és kockázatok a globális gazdaságban, ezek közül azokat szedtük össze, amelyek a magyar gazdaságot a leginkább érinthetik.

Csak lassan jöjjön a tapír!

Karácsony elõtt megtörtént az, amitõl a világ befektetõi és elemzõi egész évben tartottak: a Fed (az amerikai jegybank szerepét betöltõ Federal Reserves) bejelentette eszközvásárlási programjának lassítását. Amerikai szakzsargonnal élve tehát megkezdõdött a tapering, amelyet – nem lévén rá egyetlen rövid, frappáns magyar szó – tapírként szoktak emlegetni a hazai elemzõk. A csúnyácska négylábú annak a szinonimája lett, hogy a gazdaság élénkítésére a válság legkritikusabb éveiben bevetett programot az amerikai jegybank megpróbálja leépíteni. Vagyis fokozatosan leáll a pénznyomtatással, és nem növeli mesterséges eszközökkel a világban rendelkezésre álló likviditást.

Úgy tûnik, hogy ezt a lépést – az egész globális gazdaság szempontjából meghatározó döntést – még Ben Bernanke szerette volna meghozni, hiszen õ volt az is, aki 2008-ban megkezdte a pénznyomtatással felérõ monetáris lazítást. Fed-elnöki ciklusának legutolsó ülésén arról döntött, hogy az intézmény januártól már nem 85 milliárd dollárért vásárol kötvényeket, hanem csak 75 milliárdért, vagyis zár egyet azon a pénzcsapon, amelyen át az elmúlt években eddig összesen 4 ezer milliárd dollárt öntött a gazdaságba.

Hogy ennek egyszer be kellett következnie, az világos volt, mert bár 2008-ban muszáj volt rálépni a gázpedálra, a hosszú távú inflációs nyomás miatt nem lehetett örökké fenntartani a pénznyomtatás erõltetett ütemét. Az idõzítéstõl és a mértéktõl azonban rettegtek a befektetõk, mondván, egy gyors pénzkivonás sokkolhatja a tõzsdéket, és fõként a fejlõdõ piacok devizáit a padlóra küldheti. A decemberi Fed-döntés ellenére ez nem következett be: a jelek szerint Bernanke és stábja (köztük a következõ Fed-elnökkel, Janet Yellennel) kellõen óvatosan lépett, és miközben elõrevetítette, hogy az amerikai alapkamatot továbbra is alacsonyan tartja, annak a lehetõségét is nyitva hagyta, hogy bizonyos körülmények között újra növeli a kötvényvásárlást.

Hogy 2014-ben végül milyen és mekkora piaci hatása lesz a taperingnek, azt ma csak latolgatják az elemzõk. Az elég jól látszik, hogy az Egyesült Államok jobban teljesít, a gazdaság szépen kijött a válságból, javulnak a munkaerõ- és a lakáspiaci mutatók, a likviditás szûkítése így elsõsorban a fejlõdõ piacokat sújthatja. Akár Magyarországot is, amely az Economist által számított úgynevezett capital freeze index szerint az érzékenyebb országok közé tartozik (lásd a grafikont). Különösen akkor, ha a befektetõk nem lesznek meggyõzõdve Európa és ezen belül a kelet-közép-európai térség növekedési kilátásainak javulásáról.

Csak állna már talpra Európa!

Európa még mindig nagy kérdõjel: a legfejlettebb országok (élükön Németországgal) remekelnek, miközben az eurózóna perifériáján sikertelenül küzdenek a magas munkanélküliséggel, a nagy államadóssággal és a recesszióval. Az eurózóna egészében ugyan szeptember 30-án hivatalosan véget ért a recesszió, hiszen két egymást követõ negyedévben pozitív volt a növekedési ütem, de 2013 egészét még zsugorodással zárta az eurózóna gazdasága. Az Európai Központi Bank (EKB) válságkezelése itt sokkal kevésbé volt sikeres, mint Amerikában, és, mint Trippon Mariann, a CIB vezetõ elemzõje rámutat: a kontinens egyértelmûen két részre szakadt. A bankszektor továbbra sem mûködik normálisan, a déli országokban nem szûnik a hitelválság, rendkívül magas az államadósság és katasztrofális a munkaerõpiac helyzete.

Kérdés, hogy 2014 hoz-e bármilyen fordulatot. Az a legvalószínûbb, hogy folytatódik a nagyon lassú kilábalás, az euró inkább gyengül a dollárhoz képest, és folyamatosan napirenden maradnak azok a kérdések, hogy vajon az EKB milyen eszközöket próbál még bevetni a gazdaság felpörgetése érdekében. A lehetséges verziók közül a negatív betéti kamat a legizgalmasabb, ami azt jelentené, hogy az EKB – a mostani nulla helyett – mínusz 0,1 százalékos kamatot adna a bankok által nála elhelyezett betétekre. Ezzel arra ösztönözné õket, hogy ne hozzá vigyék a pénzüket, hanem adjanak belõle hitelt a vállalatoknak és a magánszemélyeknek. Hogy ez mennyire lenne hatásos, arról megoszlanak a vélemények, a nagy európai bankok mindenesetre vehemensen tiltakoznak ellene, így lehet, hogy az egész terv végül Mario Draghi EKB-elnök fiókjában marad.

Csak az idõ jó legyen!

Magyarországon az év legfontosabb kérdése az lesz, hogy a harmadik negyedévi meglepõen jó GDP-adat után tovább gyorsulhat-e a gazdasági növekedés, és fõleg, hogy egy lendületesebb iram fennmaradhat-e. Az 1,7 százalékos – elsõsorban a mezõgazdaság és egyelõre kisebb részben az autóipar által hajtott – kiugrás láttán ugyan Budapesttõl Londonig javították prognózisaikat az elemzõk, Varga Mihály gazdasági miniszter növekedési fordulatról, Matolcsy György jegybankelnök pedig egyenesen példátlan sikerrõl beszélt, de a folyamatok mélyén továbbra is aggasztó jelek vannak.

Nemcsak azért, mert a GDP az egy évvel korábbi nagyon alacsony adat és a jó idõjárás miatt ugrott meg, hanem mert önmagában ez még nagyon kevés ahhoz, hogy a magyar gazdaság ledolgozza hosszú évek hátrányát. 2004 és 2005 között Magyarország elkezdett leszakadni a régiótól, a visegrádi országok közül már régen lehagyott bennünket mindenki, és a beruházások katasztrofálisan alacsony szintje miatt nincs is esélyünk a gyors visszakapaszkodásra.

Régiós lecsúszásunkat több mutató is alátámasztja. Az egy fõre esõ (vásárlóerõ-paritáson mért) GDP-ben a csehek mindig elõttünk jártak (a 21. században biztosan), a szlovákok 2006-ban, a lengyelek pedig 2012-ben köröztek le bennünket, és a GDP összértékében is mi vagyunk a sereghajtók. A többi visegrádi ország GDP-je már kiheverte a válságot, a magyar gazdaság kibocsátása viszont ma is alacsonyabb, mint 2006-ban, a krízis elõtt volt.

Mindez elsõsorban nem azért fontos, mert valamilyen nemzeti büszkeségtõl hajtva jó lenne újra éllovassá válnunk a térségben. Sokkal nagyobb a jelentõsége az államadósság elleni harc miatt, az adósság szintjét ugyanis nem lehet növekedés nélkül csökkenteni, növekedést viszont nem lehet beruházások és a versenyképesség javítása nélkül gerjeszteni. 2014 nagy kérdése tehát az lesz, hogy a jegybank növekedési hitelprogramja be tudja-e indítani a vállalkozások beruházásait, ez elég lesz-e a lendületesebb GDP-hez, vagy nem marad más, mint hogy bízni kell az idõjárásban és a bõ termésben.

Csak Matolcsyék el ne szúrják!

Az év másik kritikus dilemmája már Matolcsy György jegybankelnökhöz és a monetáris politikához kapcsolódik. 2013 ilyen szempontból jó év volt: a nemzetközi optimizmus megmaradt, a magyar gazdaság makrogazdasági mutatói javultak, az infláció rekordmélységbe süllyedt, a külföldi befektetõk így különösebb forintgyengülés nélkül tudomásul vették, hogy a jegybanki alapkamat erõsen csökken. Az év végén elért 3 százalékos kamatszint után azonban egyre kisebb a mozgástér, és egyre nagyobb a kockázata annak, hogy 2014-ben elkerülhetetlen lesz a kamatemelés. Vagy azért, mert hosszabb távon felsejlenek az inflációs veszélyek, vagy, mert elromlik a globális befektetõi hangulat.

A kamatemelés önmagában nem óriási baj, csak azért kell vele vigyázni, mert a korábbi tapasztalatok is azt mutatták, hogy a lefelé alkalmazott precíziós beavatkozásokat (20-25 bázispontos vágásokat) felfelé jóval nagyobb lépésekkel lehet csak korrigálni. Vagyis, ha túllövik az alapkamatot, azt általában nagy károk árán lehet helyrehozni. „Ha nem is romlik el a nemzetközi hangulat, akkor is csak 2,8 százalékig tolerálnák a külföldi befektetõk a kamatcsökkentést” – véli Háda Bálint, a Quaestor vezetõelemzõje. A Bloomberg elemzõi konszenzusa 2,7 százalékra teszi a kamatvágási ciklus végét, ahonnan már többen kamatemelésre számítanak. A dilemmát nyilván Matolcsy György és a kamatpolitikáért felelõs stáb is látja, és mindenkinek az az érdeke, hogy igaza legyen Balogh Ádám MNB-alelnöknek, aki pár héttel ezelõtt azt mondta: „Nehéz annál többet mondani, mint hogy megígérjük, nem fogjuk elszúrni.”

Matolcsyék bölcsessége – vagyis a kamatpálya és az a körülmény, hogy a külföldi befektetõk mekkora kamatfelárral hajlandóak még megvenni a magyar eszközöket – kiemelten fontos a forint szempontjából. Ha nem szúrják el, akkor az árfolyam (amely egyébként három éve trendszerûen gyengül az euróhoz képest) ott maradhat a 300-as szint közelében, ahol mostanában megszokhattuk. Nagyjából változatlan nemzetközi hangulatban és javuló magyar növekedési kilátások mellett 2014 végére 290 közelébe is erõsödhet, de ennél sokkal erõsebb, pláne tartósan jobb árfolyamot nem várnak az elemzõk. Szerencsétlen esetben viszont 320-ig is gyengülhet a forint, de mivel Trippon Mariann szerint ezt huzamosabb ideig nem bírja el a magyar gazdaság, borítékolható, hogy a jegybank ezen a szinten már beavatkozna.