A mezopotámiai dámvad hajdan nagy területen élt a Közel-Keleten és Északkelet-Afrikában, ott, ahol az emberi civilizáció, az elsõ városok kialakultak. Fontos szerepet töltött be az ott élõ népek mítoszaiban és hitvilágában, így a Bibliában is szó esik errõl az állatról: egyike annak a hét vadon élõ patás fajnak, amelyet Mózes ötödik könyve felsorol mint nem tisztátalan, vagyis ehetõ állatot.

A faj vesztét élõhelyeinek pusztulása, valamint a modern lõfegyverek megjelenése, ezzel vadászatuk hatékonyabbá válása okozta. A 19. század végére már csak Iránban éltek kisebb csapatai, az 1940-es években pedig már nem találták nyomát sem, úgy gondolták a faj kipusztult.

1956-ban azonban egy kisebb, 25 fõs populációra leltek Délnyugat-Iránban. Ekkor indult meg a faj szaporítása mesterséges körülmények között. Ma már több mint hétszáz egyede él vadon Iránban és Izraelben, míg európai fajmegmentési programban részt vevõ állatkertekben 160 példányt gondoznak. Szegedre is e program keretében érkezett két bika és négy nõstény Németországból, a Stuttgarti Állatkertbõl és a kronbergi Opel Zooból.

A mezopotámiai dámvadat régebben az európai dámvad alfajának tartották, ma már azonban külön fajnak tekintik. A mérete valamivel nagyobb az európaiénál – tömege 50-70 kilogramm, testhossza másfél méter -, viszont agancsa kevésbé "lapátos". Elsõsorban a sûrû növényzetû, erdõs területeket kedveli – a Szegeden kialakított kifutó is ezt idézi -, ahol elbújhat ragadozói elõl.