Robert Reisz, a vizsgálat vezetõje elmondta, a növényevõ életmód kifejlõdése forradalmi lépés volt a szárazföldi élethez, mert maga után vonta a szárazföldi gerincesek közvetlen hozzáférését a növények nyújtotta óriási táplálékforrásokhoz. „Késõbb ezek a növényevõk a nagy testû szárazföldi húsevõk fõ táplálékforrásává váltak - magyarázza.

A korábban ismeretlen, 300 millió éves Eocasea martini fiatal egyedének csontváza 20 centiméternél is kisebb. A Kansasban elõkerült lelet egy részleges koponyát, a gerincoszlop nagy részét, a medencét és a hátulsó végtagot foglalja magában. Anatómiájának rokon állatfajokkal való összehasonlítása révén Reisz és Jörg Fröbisch felfedezte, hogy az Eocasea martini az emlõsszerû hüllõk (synapsida) Caseidae családjához tartozott. Ez a csoport – melybe korai szárazföldi növényevõk és nagy testû csúcsragadozók is tartoznak – fejlõdött végül a modern emlõsökké.

Az Eocasea közel 80 millió évvel a dinoszauruszok kora elõtt élt. „A modern emlõsök egyik legidõsebb rokona, mely áthidal egy 20 millió éves hiátust a Caseidae soron következõ legfiatalabb tagjaihoz. Mindez azt tanúsítja, hogy eme emlõsszerû hüllõk sokkal õsibbek, mint ahogy azt korábban a kövületekbõl megismerhettük” - teszi hozzá.

A lelet emellett a család legprimitívebb tagja, ragadozó volt, rovarokkal és kisebb állatokkal táplálkozott. A fiatalabb tagok már növényevõk voltak, ami Reisz szerint egyértelmûen bizonyítja, hogy a nagy testû szárazföldi növényevõk a csoport apró, az Eocaseához hasonló ragadozó tagjaiból fejlõdtek ki. Szerinte az Eocasea az elsõ élõlény, melynél elindult az a folyamat, minek folytán kialakult egy olyan szárazföldi ökoszisztéma, mely egyre kevesebb csúcsragadozót ellátó sok-sok növényevõt vonultatott fel.

A kutatók azt is kimutatták, hogy a növényfogyasztás nemcsak az Eocasea családjában alakult ki, hanem egymástól független módon legalább ötször, ebbõl kétszer a hüllõknél. Az öt csoport az új képességet szakaszosan sajátította el, a synapsidák – mint az Eocasea – közel 30 millió évvel elõzték meg a hüllõket. Mindez arról árulkodik, hogy a növényfogyasztás mint táplálkozási stratégia elõször az emlõsök távoli rokonainál fejlõdött ki, nem pedig az õsi hüllõknél, és ez a csoport végül a dinoszauruszok, madarak és modern hüllõk kialakulásához vezetett.

A táplálkozási mód elsajátítása a korai növényevõk testméretében is nagyon nagy változásokat hozott. Amikor a csapat feltérképezte az evolúciós családfát, kiderült, hogy a négy csoportnál figyelemre méltó testméret-növekedés játszódott le a perm idõszakban, a paleozoikum végén. A caseidae családból kerültek ki a legszélsõségesebb példák, legidõsebb tagja, az Eocasea nagyon apró volt, a kifejlett egyed kevesebb, mint 2 kilogrammot nyomott, míg a csoport legfiatalabb és egyben legutolsó tagja már meghaladta az 500 kilogrammot.