Ha külföldön azt kérdezné tõlünk valaki, milyen tésztafélét esznek a magyarok a legszívesebben, jó eséllyel ezt a hármat vágnánk rá kapásból. Még talán azt is hozzátennénk büszkeségtõl dagadó kebellel, hogy ezek mind igazi hungarikumok. Pedig nem.

Hogy mi számít annak, azt a törvény (2012. évi XXX. ) mondja meg: „Megkülönböztetésre, kiemelésre méltó érték, amely a magyarságra jellemzõ tulajdonságával, egyediségével, különlegességével, minõségével a magyarság csúcsteljesítménye, amelyet külföldön és belföldön egyaránt a magyarság eredményeként, kiemelt értékként tartanak számon, védett természeti érték, kiváló nemzeti termék, amit a Hungarikum Bizottság hungarikummá minõsít, és ami a törvény erejénél fogva hungarikum.”

A törvény ereje a lángosra egyelõre nem vonatkozik, bár ki tudja, mit hoz a jövõ. A langallónak is hívott lepény története valószínûleg egyidõs a kenyérrel. Tésztájuk ugyanaz, és hagyományosan kenyérsütéskor készítették. Igaz, nem bõ zsírban, mint manapság a strandokon, hanem kemencében. Magyarországra valószínûleg a törökök hozták, akkor még pitaként. Aztán a törökök mentek, a lángos maradt.


Itt hagyták nekünk emlékbe a rétest is, aminek elõdje feltehetõen a baklava volt. A palacsintával is az a helyzet, hogy szeretjük magyarnak tudni. Evolúciós õse alighanem közös a kenyérrel: liszt, víz és só, így kezdõdött a karrier, alighanem több ezer évvel ezelõtt. A mai palacsinta ehhez képest már egy de luxe változat, és ahány ország, annyiféleképpen készítik.

Sorolhatnánk még hosszasan a hagyományos magyar tésztaféléket a csörögétõl a buktáig, lényeg a lényeg: hivatalosan egyik sem számít hungarikumnak. A gasztronómia területérõl egyelõre a pálinka, a gyulai és a csabai kolbász, a kalocsai fûszerpaprika, a karcagi birkapörkölt, a szikvíz, és a hízott libából elõállított termékek kerültek fel a kiváló nemzeti termékek listára, tésztaféle egy sem.



Ehhez elõször a hungarikumok elõszobájának tartott Magyar Értéktárba kell bekerülnie az adott ételnek, de ez sem olyan egyszerû. Ide is csak megfelelõ ajánlólevéllel juthat be még egy olyan elismert versenyzõ is, mint például a tepertõs pogácsa. Ez is egyike azoknak a kiválasztott sütõipari termékeknek, amelyeket a Magyar Pékek Fejedelmi Rendje javasol felvételre a Magyar Értéktárba, amelyet a hugarikum törvénnyel egy idõs, vagyis két éves. Míg a hungarikumok gyûjteményébe a törvény megfogalmazásával élve a magyarság csúcsteljesítményei kerülhetnek be, addig az értéktár a nemzeti értékeket összesíti. Regionális szinten hasonló gyûjtést végez a Hagyományok – Ízek – Régiók (HÍR) program. Ez egy tizenegy évvel ezelõtt, francia mintára létrehozott védjegy, amelynek oltalma alatt szeretnék a tájjellegû régi recepteket megõrizni és népszerûsíteni. Az ugyancsak ezzel a céllal alakult Pékrend vezetõje, Nardai Anita azt mondja, eddig 33 általuk összegyûjtött sütõipari termék kapta meg a HÍR védjegyet.


Ezek közül legismertebb a már említett tepertõs pogácsa, amely egyébként Uniós eredetvédelem alatt is áll, vagyis Magyarországon elõállított, hagyományos különleges termékeknek minõsül.  A pogácsa eredete is a homályba vész. Kutatásokból annyit tudni, hogy már a honfoglaló magyarok is ettek ilyesmit. Az õspogácsa olyan volt, mint egy lapos kenyér. Hasonló lehetett a mesebeli hamuban sült pogácsa is, amelyet a világgá menõ legkisebb fiú tarisznyájába volt szokás tenni.

A már-már elfelejtett régi pékáruk között vannak olyanok is, amelyekrõl sokan még csak nem is hallottak. Ilyen például a kulcsos kalács, ami egy díszes fonatú, általában lakodalmakra készített kerek kalács vagy a vesu, ami a kenyértészta maradékából készült, sertészsírral megkent és vese alakúra formázott péksütemény. Ezek mellett még a rongyos kiflit, és a kenyérlángost javasolja felvételre a Magyar Értéktárba a Pékrend.