Tíz évvel ezelõtt elképzelni sem tudtunk olyan természeti katasztrófát, amely 2004-ben a Magyarországhoz közel fekvõ Magas-Tátrában következett be. November 19-én az esti órákban pusztító erejû szélvihar csapott le a tátrai erdõségekre és falvakra. A szélsebesség a magasabb csúcsokon meghaladta a 200 km/órát. A szél a hegység szlovákiai oldalán több mint 12 ezer hektárnyi erdõt döntött ki, illetve rongált meg. A fák elszállítása és a letarolt erdõségek újratelepítése évekig tartott. A világ legkisebb magashegységében legutóbb 2014. május 15-én csapott le brutális szélvihar.
Mi történik a Tátrában?

Kevéssé ismert tény, hogy majdhogynem napra pontosan, 1915. november 18–19-én a nyolcvankilenc évvel késõbbi katasztrófával közel egyenértékû szélroham tizedelte meg az Ó- és Új-Tátrafüred (Stary- és Novy Smokovec) közötti erdõket. A vihar csaknem az összes fát kidöntötte 2200 kataszteri hold (1266 hektár) erdõterületen. Az akkori közhiedelemmel ellentétben nem forgószél tarolta le a területet, hanem – a régi helyiek által „lengyel szélnek” nevezett – északi irányból a gerinceken átbukó szél pusztított.

A vihar jelentõs változásokat okozott a Magas-Tátra erdeiben megbúvó üdülõ- és sporttelepülések környezetében: megszûntek a sûrû, vadregényes fenyõerdõk a százéves szanatóriumok és szállodák mellett. A legendás tátrai rengetegbõl kopár, mellmagasságú tuskókkal tarkított hegyoldalak és szüleink, nagyszüleink történetei maradtak utolsó hírmondóknak.

De valóban olyan õsi erdõkrõl volt szó? A válasz kevésbé romantikus. A tátrai rengeteg már régen monokultúrás, azaz egy fafajból álló erdõvé vált, mert a 19. században nagy mennyiségben telepítettek lucfenyõt, és ezt a 20. században is folytatták. Ennek eredményeképpen a 1000-1200 méteren fekvõ települések határában is lucfenyvesek húzódtak/húzódnak, pedig ebben a magasságban még megél a kõris, a bükk, valamint a gyertyán is.

Mint az késõbb kiderült, a lucfenyõ azért nem bizonyult jó választásnak, mert a nagy szélviharok idején a néhol gyökerestül kicsavart fák dominószerûen döntik ki egymást a monokultúrás és ugyanolyan korú fákból álló fenyõerdõben. A lucfenyõk úgynevezett tányérgyökérzete ugyanis nem hatol egy méternél mélyebbre a talajba, így nagyon érzékeny a széldöntésre (ellentétben például a vörösfenyõvel). Az erdõgazdálkodásnak ez a formája tehát nagymértékben okolható azért, hogy a hegygerincen átbukó, úgynevezett fõntípusú szelek, a lejtõviharok ilyen óriási károkat tudtak okozni a 20. század elején, illetve 2004-ben és 2014-ben egyaránt.
Brutális lejtõviharok

Az angol szakkifejezéssel downslope windstormnak nevezett lejtõviharokat erõsen lökéses, turbulens szél jellemzi, amely a hegy széliránnyal átellenes oldalán fúj. Olyan erõs légáramlás váltja ki, amely merõleges a hegyvonulatra. További feltétele a stabil légkör, esetleg az úgynevezett hõmérsékleti inverzió a légkör magasabb szintjein, amikor a levegõ a magasban nem hûvösebb, hanem éppen melegebb – írta errõl Simon André, az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársa az Origónak.

Ilyen körülmények között a hegy felé áramló levegõtömeg egy része hullámszerûen átbukik a gerincen a hegy túlsó oldalára, ahol az áramlás még tovább erõsödik. A folyamat ahhoz hasonló, mint amikor a hegyi patak vize átbukik egy kövön, aminek következtében átmenetileg felgyorsul az áramlás.

A kellõ erõsségû légáramlást és a légköri stabilitást többnyire egy nagyméretû, mély ciklon biztosítja, amelynek peremén gyakran nagy légnyomáskülönbségek jönnek létre. Ebbõl a szempontból hasonlít egymásra a 2004-es és a mostani vihar, csak a ciklon pályája különbözik: 2004-ben Lengyelország felett haladt el, most viszont sokkal délebbi pályán mozgott.

A Magas-Tátra legerõsebb, 283 kilométer per órás széllökését 1965. november 29-én mérték a Kõpataki-tónál (Skalnaté Pleso). A hegység lengyel oldalán a legerõsebb (becsült) széllökés a Kasprowy Wierch csúcson fordult elõ (288 km/h). Ezekhez a rekordokhoz képest 2004. novemberében „csak” 209 km/h sebességûek voltak a legerõsebb széllökések, viszont a vihar jobban sújtotta az erdõs és a lakott területeket – magyarázta Simon André. 2013. március 15-én is létrejött egy erõs lejtõvihar a hegységben, a szél sebessége akkor elérte a 238 km/h-t (ezt mutatja be részletesen a lenti térkép), majd 2013 karácsonyán déli irányból fújó szél bukott át a gerincen, így a Magas-Tátra lengyelországi területén döntötte ki a fákat.
Hasonló pusztítások lesznek

Ezt követte idén a múlt csütörtöki vihar, amely nagyjából 100 ezer fát döntött ki a Tátrai Nemzeti Park területén, és mintegy 30 hektáron tett kárt a tíz évvel ezelõtti pusztítás után telepített ültetvényekben.

Az idei viharkár viszont meg sem közelíti a 2004-est, egyrészt mert kisebb volt a szélsebesség, másrészt kevesebb fa van már lábon, mint tíz évvel ezelõtt. A mostani szélvihar további érdekessége, hogy nem õsszel csapott le, mint ahogy a helyiek megszokhatták, hanem késõ tavasszal, ezzel kellemetlen meglepetést okozva a nemzeti park szakembereinek is.

Az egész Kárpátokat nézve kiderül, hogy a tátrai pusztítás nem egyedi eset. A Keleti-Kárpátok területérõl is ismert számos hasonló, brutális tarolás, 1995-ben például a Madarasi-Hargita területén okozott károkat a vihar, majd három évvel késõbb is ugyanott. Ha magasabbra megyünk, a Kelemen-havasok hegyi gyephavas területén egykori széldöntések nyomai láthatók. A hegyi legelõ 2000 méter környéki régiójában eredetileg fenyõfélék nõttek, ott azonban több fafajból álló, eltérõ korú állományok nyomait találták a kutatók. Ezekben az erdõkben a szélviharok kisebb károkat tudnak tenni, így képesek önerõbõl felújulni.

A Magas-Tátrában minden évben bekövetkeznek szélviharok, de egy ilyen magashegyi területen ez a megszokott. Az extrém erõs szelek miatti pusztítás azonban nem nevezhetõ normálisnak. Az emberi beavatkozás miatt az egy fafajból álló és körülbelül ugyanolyan korú erdõségek hihetetlen mértékben sínylik meg ezeket az eseményeket. Emiatt az elkövetkezõ évek nagy erejû szélviharai feltételezhetõen hasonló pusztításokat fognak végezni a tátrai fenyõerdõkben.
A lejtõvihar nem a Magas-Tátra különlegessége

A dalmát partokon, a Dinári-hegység meredek lejtõin lebukó, nagy sebességû szeleket bórának, a Keleti-Kárpátokban nemerének hívják. A lejtõviharhoz hasonló áramlás a Magas-Tátránál alacsonyabb hegységekben is elõfordulhat, de általában kisebb intenzitással.

A Magas-Tátra különös földrajzi helyzete is közrejátszik abban, hogy a lejtõvihar ennyire meg tud erõsödni. Északon a Nowy Targi-medence, míg délen a Poprádi-medence sík területébõl a hegység jégcsiszolt fõgerince és csúcsai 2000 méteres falként emelkednek ki. Emiatt az északról és északkeletrõl érkezõ légtömegek beleütköznek a hegységbe, és felemelkedésre kényszerülnek. A hegység és a medencék közötti 2 kilométeres szintkülönbség eleve nagy nyomáskülönbséget alakít ki, ami miatt felgyorsul a levegõ áramlása.

Az sem véletlen, hogy inkább az esti éjszakai órákban csap le a vihar. A hegyvölgyi szelekre jellemzõ, hogy a domborzat adta eltérések miatt a hegyoldalak elõbb melegednek fel, mint a völgyek, így napközben a völgybõl áramlik a levegõ a magasabb területek felé. Az esti és éjjeli órákban viszont megfordul a helyzet, és a magasabban lévõ területek hûvös levegõje zúdul a völgyi régiókra. 2013 karácsonyán is éjszaka tombolt a vihar, és a május közepi széllökések is éjjel voltak a legerõsebbek.

A szerzõ Árvai Mátyás geográfus, az ELTE természetföldrajzi tanszék doktorandusz hallgatója.