Két perccel korábban jöttem. Minden szem rám tapad, na de ez így szokás. Az ajtó másik oldaláról hallom, még most készülnek a vizsgálatra.

Ketten állnak a bejáratnál, Idõs néni és bácsi, külön-külön, a többi kertvárosi nyugdíjas a váró székein foglal helyet.

Rákérdezek, hogy nekik is van-e idõpontjuk. A néninek nincs, és látja már, hogy nincs értelme még engem is megvárnia álldogálva, hiszen mint ahogy az orra alá mormogja, bele a kis rendelõbe: "Az elõbb is egy ilyen idõpontos ment be", úgyhogy leül.

A bácsival ketten állunk. Lassú toporgás, óvatosan araszolunk az ajtó felé. Még semmi jele ugyan, hogy hamarosan bemehetnénk, de egyre közelebb kerül az arcunkhoz a fehér ajtó, no meg az elmaradhatatlan zöld csempe.
Fel-fel pillantok,és próbálok információ után kutatni az unalmas percekben. Rátalálok egy kiragasztott lapra, amin tételesen felsorolják, kinek is van elsõbbsége.

A rosszul lévõknek- én még egész jól érzem magam, a 24 órával elõbb bejelentkezett betegeknek- az bõven igaz rám, már négy nappal korábban szóltam ugyanis az érkezésemrõl. És van még egy eset, ha receptre várunk. Én ugyen nem, de gondoltam, megadom az esélyt a bácsinak- mégiscsak õ az idõsebb, és hamarabb is volt itt.

Rákérdezek: Receptre vár a bácsi? A nemleges válasz után gondolom, tisztázom a helyzetet, és szólok, hogy akkor én bemegyek következõnek. Már negyed órája benn kéne lennem, ha a rendszer úgy mûködne, ahogy az illik. De hát még mindig csak a benn portyázó beteg néni férjérõl folyik kifelé a rendelõbe a hangfoszlány patak.
Bácsi csúnyán néz.
-Dehát maga késõbb jött- szól félreérthetetlenül utalva arra, hogy nem kellene "tolakodnom".
- Tudom, de idõpontom van.
- De nézzen már szét! Legalább hárman vannak, akik már itt vártak, mielõtt jött volna- nyomatékosítja, mintha nem fogtam volna fel az eddigieket.
- Én azt értem- hangsúlyozom, majd hozzáteszem- de napokkal ezelõtt kértem az idõpontot. A bácsinak is fel kell hívnia a rendelõt, és bemehet a megbeszélt idõben.
Fejcsóválás. Mert hogy ez szerinte nem így megy.
Nos, nyílik az ajtó, egymásra nézünk, õ közelebb állt, így már csak a hátát látom, no meg a csukódó ajtót. Idõpont ide vagy oda, senki nem kérdezett, meg ugye én sem akartam tolakodni.

Háromnegyed órával a megbeszélt után szabad utat kapok az orvoshoz. Végülis a bácsinak igaza volt. Ez tényleg nem úgy van, ahogy én azt elgondoltam.