A flamand csipkeverõnõ még elpirul, ha kézbe veszi, s izgága gondolatai akár sebet is ejthetnek rajta szapora izgalmai közepette. (Szóval érthetõ az elõvigyázatosság, amire természetesen én azt mondtam magamban: ezek még az angyalbögyörõt is rõffel mérik.) És aztán a hajlatra is volt magyarázat, elvégre a jóléti társadalom kényes rá, ha a fogyasztásra vett árucikk szendén egyenes, avagy szúrósan görbe tekintetet vet rá, mielõtt a tálba apríttatik.

Hogy mindez mirõl jutott eszembe? Hát csak arról, hogy itt a nyár, s az egymás sarkára lépõ csatornák hozzáfogtak az uborkaszürethez. Most minden limlom, rég elnyûtt kacat mûsorba kerül, s olyan ajánlati és reklámglóriával, mintha a nézõ még sohsem jutott volna ilyen csemegéhez. Nem akarom én bántani Columbót, de ha megjelenik viharverte ballonjában, azonnal odakiabálom neki: hadnagy úr, ne strapálja magát, ott a gyilkos, és kész. Persze hogy nem hallgat rám, végzi a maga aprólékos munkáját, újból és újból eljátssza az ügyefogyott fakabátot, s miután az õrületbe kergette a gaz gyilkolászót, egy briliáns fordulattal nyakára hurkolja a megoldás kötelének logikai csomóját.

És aztán Poirot. Az õ tennivalója már komplikáltabb, köszönhetõen Agatha Christie-nek. A krimi nagyasszonya ugyanis lélektanilag értelmezi és elemzi figuráit, s ott s náluk a rejtett bûnök csapóajtain át vagy keresztül lehet eljutni a megoldás fáradságos sikeréhez. Dolgoznia kell a „szürkeállományának” annak ellenére, hogy a naponkénti zsenialitás némileg fakul az állandó ismétlésben. Egy viszont jókedvre deríti a nézõt. A „kis belga” – az írónõ látja el ezzel az eposzi jelzõvel – képernyõi változatában egyáltalán nem az a szikár, mozgékony figura, mint amilyennek a fantázia megteremtette. Egyre terjedelmesebb és testesebb David Suchet súlygyarapodásának köszönhetõen. A színész egykori önmagában kétségtelenül ideálisan és testreszabottan adott egyéniséget a sajátosan egyedi detektívkarakternek, ami így elõzetes illúziójával utólag is sugároz rá kellõ szimpátiát.

Az uborkaszüretben vannak persze friss termések is. Kedvenc sorozatom az Éjjel-nappal Budapest mellett az Édes élet. Egyik idiótább, mint a másik. Kereskedelmi gyártásban vívja ki magának mindkettõ a „reality” minõsítést és a népszerûséget, igaz, azon szoktam volt tûnõdni, hogy Fellini után szabadon milyen szándékkal tették kifutóra ezt a változatot. Nyilván van engedélyük a címazonosságra, bár védvárnak kétségtelenül okos, hogy a filmcím eredetijében ott van a névelõ is: Az édes élet. S így mindjárt más. Arról a rafinériáról nem is beszélve, ami a tévésorozat iróniáját is ihlethette. Ezt: „Fellini munkásságában váratlan fordulatot jelentett és heves vitát váltott ki »Az édes élet«. A film egésze társadalmi vonatkozású, és olyan mértékben ítéli el a semmittevõket, a szegények kizsákmányolóit, hogy mûvészetében feltétlen elõrelépést jelent.”

Kanálisunk opusza tartalmában és szereplõiben vigyorít görbe tükröt a szemünkbe. Annácska idegbajos kutyája, Gyõzike szokásos hóbortja s a lantmûvész bágyadt férfibája csak ízelítõ a terebélyes kínálatból. De hát a salátás tálba mindez beleaprítható!