A II. világháborúban, 70 évvel ezelõtt régiónkban zajlott harcokra emlékeztek egy konferencia keretében szakemberek a Magyar Honvédség 5. Bocskai István Lövészdandárjánál. A tanácskozás után a 86 éves Ispán Zoltánnal beszélgettünk, aki 1944-ben 16 éves volt, és mint levente, átélte a történéseket, azóta pedig amatõr kutatóként sokat foglalkozik az eseményekkel.

Mint elmondta: katonadinasztia sarja, édesapja harcolt az elsõ világháborúban. Õ a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián diplomázott, magasabb képzettségû összfegyvernemi tisztként, mely után hivatásos katona lett.

Nem csak hortobágyi

Szerinte évtizedeken keresztül rosszul tanították a történelmet. Téves az a felfogás, mely a szovjet gyõzelemmel végzõdött hortobágyi tankcsatát döntõ ütközetként mutatta be. Úgy vélte, hogy egy egész hadmûveleti sorozatról volt szó, mely 1944. szeptember 26-án, Nagyváradnál kezdõdött. A szovjet és román csapatok akkor kezdték meg a város elfoglalására indított támadásukat. A bihari székhely stratégiailag fontos pont volt, mert egyrészt az Erdélyben harcoló német és magyar csapatoknak onnan továbbították a lõszer és élelmiszer utánpótlást, másrészt a várost azért akarták minél tovább tartani, hogy biztosítani tudják a Kárpátokban kitartóan védekezõk északi visszavonulását.

Utcai harcok

Nagyvárad védelmét kezdetben egy alig ötezer fõs, rosszul felszerelt magyar póthadosztály látta el, akiknek a megsegítésére a 23. páncélos hadosztályt vezényelték a németek. Az utcai harcok hét-nyolc napig tartottak. Házról-házra folyt a zömében kézi fegyverekkel vívott küzdelem. Voltak olyan utcák városrészek, amelyek többször is gazdát cseréltek – ismertette Ispán Zoltán. A lakosság elmenekült, illetve pincékben húzta meg magát. Így viszonylag kevés polgári áldozatot regisztráltak.

Tankok a pusztában

Az igazi nagy ütközet ezután Berettyóújfalu és Debrecen között zajlott. Különösen heves harcokat folytattak Derecskén és Nyíregyházától délre. Debrecenbe október 19-ére jutottak el a szovjetek, melyet viszonylag könnyen elfoglaltak.

Arra a kérdésre, hogy Debrecent miért adták fel a németek, azt válaszolta: idõt akartak nyerni, újraszervezni a csapatokat. A nagyváradi vereséget követõen Kisvárda, Újfehértó, Tiszacsege környékén akartak új védvonalat létrehozni.

A hortobágyi tankcsata akkor alakult ki, amikor a szovjetek Balmazújváros felé törtek. A térségben zajló küzdelmet a 800 ezer fõbõl álló (!) II. ukrán front megérkezése döntötte el, akikkel szemben 300 ezer német és magyar katona állt. Malinovszkijék technikai fölényben is voltak, több mint 600 harckocsijukkal szemben a németek csak 200-250-et tudtak felvonultatni.
Borzalmak

Azokban a hetekben Ispán Zoltán szerint az egyik legszörnyûbb esemény az volt, amikor a nagyváradi vasútállomásra megérkezett egy nagyrészt fekvõ beteg, sebesült katonákat szállító vonat, melyet mindössze két-három vágány választott el egy olajszállító szerelvénytõl. Utóbbit az amerikaiak lebombázták. A robbanás olyan erõvel pusztított, hogy a sebesültszállító vonat is megsemmisült. A tûz oltása három napig tartott.

Talán még ennél is sokkolóbb látványnak bizonyult amikor egy nagyváradi óvodát ért bombatalálat, mely után 34 kisgyermek holttestét terítették ki. Ezeket a borzalmakat soha nem lehet elfelejteni – mondta Ispán Zoltán.