Tanár vagyok, szülõ vagyok - gyerek nem, és azt kell mondanom: szerencsére
Egyre több vád éri a jelenlegi oktatási rendszert a túlterhelés ügyében. Nemcsak tanár, hanem szülõ is vagyok, így mindkét oldalról érzékelem a problémát, mert hogy probléma van, az immár nem tagadható. Elõre leszögezem: a két minõség (tanári, szülõi) nálam találkozik, és egyetlen pontban csúcsosodik ki: sajnálom a gyerekeket.

Többet dolgoznak, mint mi
Mert azt gondolom, valóban túlterheljük õket. Azt már hagyjuk is, hogy 5-6 kg-os iskolatáskák cipelésével kezdõdik a reggel. A reggel, ami korábban, jóval korábban indul, mint ahogy zsenge szervezetük üdvösnek találná. Mindezt nyeljük be, és csak innentõl nézzük napjaikat:

• reggel 8-tól délután 4-ig az idejüket az iskolában töltik. Igaz, vannak óraközi szünetek, szabadidõs foglalkozások ez idõ alatt, de a felnõtt munkanapok kávézásai-pletyózásai szintúgy kitesznek ennyit, bátran mondhatjuk hát, hogy gyerekeink is letudják a 8 órás munkaidõt

• az elsajátítandó tananyagok értelmérõl, életkorukkal-fejlettségükkel való koherenciájukról most ne is essék szó (fog majd késõbb), érjük be annyival, hogy tanulják, valódi érdeklõdési körüktõl távol is, amit kell: a munkaidõben, abban, amelyet a felnõttek java része azzal tölt, ami fontos számára, leköti vagy legalábbis affinitása van hozzá

• a feszített tanulási -mondjuk így:- munkaidõ átlagban 8-13 óráig tart, tehát alsó hangon is egyhuzamban 5 órát „dolgoznak”, miközben csak a 10-15 perces szünetek adnak lehetõséget természetes emberi (és nem gyermeki!) szükségleteik kielégítésére

• a maradék 3 órából 1 óra szintén tanulás, a többi az ebédelés-sorakozás-teremrendezés idejét levonva gyakorlatilag „szabad”, amely szabadsággal kényszerközösségben, vagyis nem általuk választott emberek társaságában, szabályok betartásával, megfelelésekkel, pozícióküzdelmekkel fûszerezve élhetnek 
  

Kéretlen szerepkörben: a gyerekem kiképzõtisztje vagyok 

Mindezek után az iskolásnak felcsapott hazajön. Találkozik apuval, anyuval, játszana, gyerek lenne. De verstanulás kell, matekozás kell, üzenõfüzet kell, bepakolás kell. És már itt is a vacsoraidõ, a pizsamaidõ, a „nem mondom még egyszer, hogy menj fogat mosni”-idõ. És a szülõ azt veszi észre, hogy két órát töltött a gyerekével, amelynek java részében ordított, hogy tegye le a legót és készítse össze a füzeteit, többszöri enyhébb agyvérzést élt túl a 8x7 kérdésköre kapcsán, plüssfigurákat kobzott el, asztalhoz ültetett, beszámoltatott, ellenõrzött, megakadályozott és rendszabályozott, és épp csak: társ nem volt. Társ a játékban, a gyermekkorban, a közös életben. Felmentés vagy sem (õ egészen biztosan nem érzi annak): mindössze két órája volt. És ez csak a szülõ szemszöge. Mi van a gyerekekkel? A játszani akaró, a játékból felnõtt létet tanuló gyerekekkel? Õk mit éreznek, nekik hogy telik a gyermekkoruk? Hol a megoldás?

Idomárok ketrecében
Õszintén megmondom: nem tudom. Tanárként is, szülõként is tehetetlenséget érzek. Persze lázadok a magam, mit szépítsünk, donquijotei módján. Csak a végképp szükséges házi feladatokat adom fel (az önálló munkavégzés, a tanultak elmélyítése, gyakorlatban kipróbálása okán olykor elkerülhetetlen), õszi-téli-tavaszi szünetben akkor sem, ha a tanmenet megkövetelné (ha nekem jár a pihenés, nekik is), szülõként haladékokat kérek, házikat bojkottálok, családi okokra (horribile dictu: együtt legyünk!) hivatkozom, társasjátékok oltárán áldozok fel érdemjegyeket, de tudom, mindez csepp a tengerben. A tengerben, amely elnyel, az még csak hagyján, hogy bennünket, de: a gyermekeinket. Akik játékokban, önfeledt kacagásokban, véres kölyökküzdelmekben, felemelkedésekben és elbukásokban tanulnának meg szabadon gondolkodni, szeretni, embernek lenni, félni és élni. Nem hagy nyugodni az érzés, hogy mindezt ellopjuk tõlük. Hogy így nõnek fel nemzedékrõl nemzedékre. És hogy ebbõl mi lesz.