Persze sok orvosnak a pénzen túl az is szempont, hogy ne essen ki a rázósabb kórházi gyakorlatból. Mondjuk egy privátban mellplasztikával foglalkozó szakembernek kifejezetten praktikus lehet egy-egy ügyeletet vinni valamelyik forgalmasabb sürgõsségin, mert például egy motorbalesetes szilánkosra tört állkapcsát összerakosgatni olyan szakmai feladat, ami a motiváltabb orvosokat a kihívásért magáért is simán érdekelheti.

Másrészt egy sok összetevõs kényszer is, hogy a kórházak önkéntesként használnak sok képzett és rutinos orvost. Például elõfordul, hogy nélkülük nem lenne meg az ügyelet mûködtetéséhez elõírt létszám, mert mondjuk több, munkaviszonyban foglalkoztatott orvosra nincs pénz, vagy épp nincs jelentkezõ. Vagy egyik sincs.

Így született meg ez a tipikus magyaros mûködési hibrid, amiben összetalálkozik
az alulfinanszírozottság és az elvándorlás miatti szakemberhiány
az elöregedés problematikájával,
a romló közegészségügyi helyzettel
és az egyre magasabb szintû és egyre drágább egészségügyi megoldások iránti növekvõ kereslettel.

Ez az együttállás pedig eléggé tökéletes elegy azoknak, akik a közgyógyászaton belül mozogva saját zsebre dolgoznak, az állásokért a kórházi feletteseiknek akár fizetnek, illetve a hálapénzekbõl mondjuk visszaosztanak – meséli egy névtelenséget kérõ egészségügyi felsõvezetõ.

A rendszer mûködési költségei egyre inkább a kiszolgáltatott betegekre hárulnak, akik erejük szerint – sokszor erejük felett – saját zsebbõl vásárolják meg a szolgáltatásokat. Közben pedig a magánegészségügy is kimutathatóan egyre több területre nyomul be, mert sokan a fizetõs, de átláthatatlan állami helyett inkább a fizetõs, drágább, de legalább átlátható magánszolgáltatásokat választják. A politikusaink pedig, különösen választási helyzetekben, még mindig el-elmondják, hogy az egészség nem üzlet.
Hol, mekkora a fertõzöttség?

Ez az, amire mindenki kíváncsi. Jó lenne rámutatni név szerint kórházakra és konkrét orvosokra is, hogy igen, õk azok, akik bizonyíthatóan fõként zsebre dolgoznak, kiválogatják a betegek krémjét, akiket aztán a magánpraxisuk felé terelnek, vagy az ott fogadott súlyosabb betegeiknek elõnyöket ígérnek az állami ellátásban. De a helyzet fentebb ecsetelt összetettsége, az egyéni motivációk különbözõségei miatt nem tudunk listát adni a zsebre dolgozó orvosokról. Hiába tudjuk akár konkrétan, hogy valamelyik specialista itt vagy ott fizetés nélküli önkéntesként dolgozik, ez önmagában nem bizonyít semmit.

De annyit azért a területen dolgozó forrásainktól tudunk, hogy az önkéntes orvosok státuszuk körülményeinél fogva – ingyenmunka, sokszor az ügyeleti rendszerben stb. – az átlagosnál hajlamosabbak lehetnek elfogadni a hálapénzt, ahogy arra is, hogy magánpácienseiknek elõnyöket biztosítsanak. Az EMMI alá tartozó ÁEE adatai szerint a fõvárosi állami kórházakban a következõ a helyzet.   Kórház neve     Teljes munkaidõben foglalkoztatott közalkalmazott orvosok (fõ)    Egyéb munkavégzésre irányuló jogviszonyban foglalkoztatott orvosok (fõ) 
XII. Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet      49     0
VIII. Szent Rókus Kórház és Intézményei      41    0 
IX. Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet      77    30 
XII. Országos Onkológiai Intézet      200    16 
XII. Szent János Kórház és Észak-budai Egyesített Kórház    216      76 
XII. Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet    85      22 
II. Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet     54    11 
XIV. Országos Klinikai Idegtudományi Intézet      58    27 
VII. Péterfy Sándor Utcai Kórház-Rendelõintézet és Baleseti Központ      316    77 
IX. Egyesített Szent István és Szent László Kórház-Rendelõintézet      288    20 
XI. Szent Imre Egyetemi Oktató Kórház    156      5 
XII. Országos Sportegészségügyi Intézet    43      9 
XIII. Nyírõ Gyula Kórház - Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet    75      33 
XIV. Uzsoki utcai Kórház    230      22 
X. Bajcsy-Zsilinszky Kórház-Rendelõintézet    232      20 
XX. Jahn Ferenc Dél-Pesti Kórház-Rendelõintézet    263      87 
III. Szent Margit Kórház      84    20 
VIII. Heim Pál Gyermekkórház      226    116 
IV. Károlyi Sándor Kórház      34    10 
Összesen      2727     601


Az adatok alapján azt lehet mondani, hogy átlagosan 4-5 közalkalmazott orvosra jut egy egyéb jogviszonyban dolgozó.

Megkérdeztünk egy egészségügyi munkajogászt is, hogy az egészségügyi foglalkoztatási terminológiában az "egyéb" kategóriájú munkavégzés egészen pontosan milyen foglalkoztatási formát jelent, mert a megkapott adatokból nem épp egyértelmû, hogy 601 fõ csak az önkénteseket, vagy a vállalkozókat is magánban foglalja-e.

Annyit tudtunk meg, hogy utóbbiakat a jogszabály közremûködõnek, esetleg személyes közremûködõnek vagy szabadfoglalkozásúnak minõsíti, de nem sorolja az egyéb kategóriába, így ez a megnevezés valószínûleg csak az önkéntes orvosokra utal – de erre vonatkozó pontosító kérdésünket elküldtük az adatgazda Állami Egészségügyi Ellátó Központnak is. 

Az mindenesetre látható, hogy arányaiban elképesztõen sok a nem hagyományos formában foglalkoztatott orvos, akik akár vállalkozóként, akár önkéntesként dolgozzanak, "az egészség nem üzlet" szlogent feltehetõen fenntartásokkal kezelnék, merthogy sokuknak nagyon is az.

Honnan a sok önkéntes?

Az önkéntes segítõi munka hivatalosan 2003 óta létezik – persze elõtte is létezõ gyakorlat volt –, ekkor történt, hogy átfogóan rendezték az egészségügyi foglalkoztatási jogviszonyokat, ezek közé ezt a foglalkoztatási formát is beemelve. Hogy erre miért lett szükség, arra többféle magyarázatot is hallottunk. Kicsit ugyanis furcsa, hogy rutinos orvosok ilyen szerepköröket felvállalnak, és csak akkor képzelhetõ el, ha minden érintett – a kórház és az orvos is – valamiért különösen jól jár ezzel az egésszel. A helyzet pedig tényleg ez.
Nem költünk rá eleget

A KSH adatai szerint 2010-2013 között évrõl-évre még hajszálnyival csökkent is a már eleve alulfinanszírozott egészségügy GDP-arányos állami támogatása, így az mostanra már jócskán 5 százalék alatt van. És mivel olyan átszervezésrõl nem tudunk, ami változatlan kiadás mellett kicsit is hatékonyabbá tette volna a pénzek elköltését, elég magabiztosan ki lehet jelenteni, hogy az állami egészségügyben minden nagyjából ugyanúgy rohad, mint a 2010 elõtti években.

A krónikus vidéki orvoshiány, az aktív ellátás beszûkülése miatt eleve szükség volt egy rugalmasabb foglalkoztatási formára, sok kórházigazgatónak égetõ volt mindenféle kiskaput találni – ugyan kézenfekvõ volt a részmunkaidõs foglalkoztatás, ami a szektorban ma is elég gyakori, de az önkéntesség emellett is el tudott terjedni. A terjedésnek részben a liberális egészségügy miniszter, a tavaly elhunyt Molnár Lajos regnálása ágyazott meg.

A 2007-es egészségügyi reformtörekvések egyik eszköze a kórházi kapacitásszûkítés volt, ami elsõsorban a szülészeteket, illetve a sebészeti és urológiai ellátásokat érintette. A szakértõ orvosok koncentrálásának célja a komolyabb szaktudás kiemeltebb kórházakba történõ összpontosítása volt, illetve, hogy a tömeges fõvárosi osztálybezárások után munka nélkül maradó budapesti orvosok vidéken mérsékeljék az orvoshiányt.

A súlyponti kórházak megnövekedett terhelése miatt többfelé orvoshiány lépett fel Budapesten is, viszont a rögzített bértömeg-gazdálkodás miatt többletpénz nem nagyon volt a szükséges orvosok igazolására. Miközben mondjuk 24 órás sebészetet csak szigorú létszámelõírások alapján lehetett mûködtetni, ez manapság is óriási probléma több helyen. Jó megoldás volt a nyugdíjas önkéntes orvosok mellett egyre több aktív korú orvost is önkéntesként foglalkoztatni. Így az intézmények ki tudták állítani az osztályok mûködtetéséhez szükséges minimumlétszámot, és az ott dolgozó orvosokra is egyenként kevesebb éjszakai ügyelet jutott.

Volt forrásunk, aki azt mesélte, hogy egyes kórházak még a szakápolók helyett is alkalmanként bevetik az önkéntes orvost, akik mondjuk a kötelezõ ügyeleti idejükben asszisztensként segítenek a mûtõasztaloknál. Õ is megerõsítette, amit máshonnan is hallottunk, hogy az önkéntes szó elméletileg magában hordozza az ingyenesség képzetét, de errõl ezekben az esetekben természetesen nincs szó. Az önkénteseket a hálapénz és a saját betegeiknek juttatott elõnyök motiválják.

Ebben az olvasatban a történet vesztesei – az adófizetõk mellett – azok a betegek, akik nem akarják, vagy mondjuk nem tudják kifizetni a magánpraxist és a soron kívüliséget, és mondjuk ügyeletben tudtukon kívül egy olyan doktor kezébe kerülnek, akit kizárólag a hálapénz, illetve a ránézésre fizetõképes betegek lehalászása motivál.

Olyan történetet is hallottunk, hogy régebben a zsírosabb helyekért (a jobb kórházakért, jobb osztályokért) az orvosok fizetni is hajlandóak voltak az intézmény vezetõinek vagy közvetlen feletteseiknek. Az utóbbi években az talán azért már ritkább, mert fordult a kocka, miután sok orvos felfedezte, hogy a tudását nyugatabbra jóval több pénzért értékesítheti, viszonylag könnyen.
Az önkéntesség csak tünet

A történetnek azért létezik egy puhább olvasata is. Hallottunk olyan véleményt, hogy mivel az állami rendszerben nehéz legális keretek között extra szolgáltatást venni, ennek logikus és egyenes következménye, hogy a betegek illegális eszközökkel próbálnak elõnyöket venni.

Ráadásul tavaly óta törvény tiltja, hogy állami kórházak pénzt kérjenek olyasmiért, ami után egyébként állami (OEP) finanszírozást kapnak. Csakhogy hiába szeretnék, hogy ne váljon láthatóvá az egészségügy kettéválása, a valóságban már régen kettévált: aki fizet, az gyorsabban és jobb szolgáltatást kap, mint aki nem fizet.

Egy nagyobb budapesti kórház osztályvezetõ fõorvosa némileg megengedõbben nyilatkozott: szerinte az orvosok pontosan látják, hogy egyhamar biztosan nem változnak a kórházi fizetési viszonyok, miközben õk 10-12 évnyi kemény tanulás után – joggal – szeretnének jól élni.

Márpedig a kórházi 300 ezres bruttóból nem lehet jól élni, így az egyetlen lehetõség a magánpraxis. Emellett viszont sokan nem szeretnék elhagyni a normál kórházi osztályokat sem, mert sok szakmailag kihívó esettel csak itt találkozhatnak, az általános gyakorlatukat sem akarják elveszíteni. És persze pénzre váltható reklámértéke is van annak, hogy az adott magánpraxist az a dr. XY viszi, aki mellesleg egy egyetemi kórházban is praktizál.

Ez a fõorvos sem cáfolta, hogy ebben a modellben elõfordulhatnak, ahogy fogalmazott, turpisságok – hálapénz és ügyfelek halászgatása a magánrendelésre –, de szerinte távolról sem csak ezek az önkéntes orvosok motivációi.