Az intézmény nyitása után pár héttel járunk itt elõször, ekkor éppen hat 15 és 17 év közötti fiú lakik itt. Egyelõre tanítványok mindannyian, de egyesekben már megvan az esély a jedi-létre. A jedimesterség viszont egyelõre mindenkinek távoli vágyálom. Ez a három Star Wars-os fázis jelképezi a gyógyulás elõrehaladtát, a fázisváltások között akár hónapok is eltelhetnek, a közösség és a (gyógyult drogfüggõ) mentorok döntik el, hogy ki lehet jedi, majd késõbb akár jedimester is. A szigorú és kötött napirend mellett a magasabb pozícióval több szabadság és jelentõsen több felelõsség jár. Tanítványként még haza sem lehet telefonálni akármikor, hetente mindössze 15 perc van erre a célra. Jediként viszont már netezni is lehet és akár haza lehet menni hétvégére. A jedimester pedig amellett, hogy szabadabb, példaként áll a többiek elõtt, segít az újaknak, és a programvezetõk jóval több mindent várnak el tõle.

A tinirehab még annyira új, hogy a vezetõk még tanulják, miként lehet egy csapat drogfüggõ tinédzser fiút alkalmasan kezelni és elfoglalni, a kezdet egyáltalán nem zökkenõmentes. Orsolics Zénó programvezetõ szerint a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy a felnõtt rehabra érkezõ droghasználókkal szemben

a tinédzsereknek nincs betegségtudatuk, nem is tartják feltétlenül magukat drogosnak.

A legtöbb gyerek nem is önszántából jön ide, hanem valami olyan mélypont vagy tragédia következik be az életében, ahonnan már nincs visszaút, és a választási lehetõség a zárt rideg javítóintézet vagy a kellemesebb környezetû drogrehab. Zsenge koruk miatt nem is tart a rehabilitáció évekig, mint a felnõtteknél, hanem mindössze hat-nyolc hónap, hogy minél hamarabb visszakerüljenek a családba és az iskolába. A gyógyulást a családok intenzív bevonása egészíti ki, kéthetente családi napokat tartanak, és szülõcsoportokon boncolgatják a függõ gyerek és családja szövevényes és fájdalmas viszonyát. Itt tehát elsõsorban az addikciós problémára koncentrálnak a program vezetõi, de az oktatási folyamat is aktív. A mindennapos tanórák (angol, magyar, mûvészetek) kiscsoportos tanodarendszerben azt a célt szolgálják, hogy megszerettessék a gyerekekkel a tanulást.

A délelõtti tanórák után nagytakarítás van, ez sem olyan jellegû látvány, amit tinédzser fiúktól hagyományosan megszoktunk, a mentorok folyamatos ösztönzésére viszont aprólékosan elvégzik a szobákban és a közös területeken is a munkát. A 15 éves Zoli egy óriási puffon piheni ki a takarítás fáradalmait, választékosan és megfontoltan beszél, egyáltalán nem olyan, ahogy egy súlyosan drogfüggõ gyereket el szokás képzelni. És ez egy fontos felismerés, a gyerekek ugyanis teljesen eltérõ társadalmi háttérbõl jöttek, tehát
a netrõl rendelhetõ és konyhában kotyvasztható drogok történelmi korában nem csak a gazdag szülõk elkényeztetett kölkei vagy a zsákfalvakban kilátástalan jövõképpel tengõdõ vagányai veszélyeztetettek.

A teljesen eltérõ társadalmi háttérrel érkezõ fiúk drogos múltja kísértetiesen hasonló. 8-10 évesen kezdenek el cigizni, 10-11 évesen, leggyakrabban idõsebb ismerõseik kínálására próbálják ki az elsõ fajta drogot, ami szinte kivétel nélkül biofû, vagy másmilyen dizájnercucc, aztán rákapnak, és onnantól verekednek, késelnek, lopnak és bármit megtesznek a minél olcsóbb drogért.

Zoli is. Ahogy beszélgetünk, valamiért mégis úgy érzem, neki sikerülni fog. Pedig két éve, vagyis 13 éves kora óta folyamatosan biofûhasználó, azt mondja, a szülei sokszor verték, és annyira nem tudtak mit kezdeni vele, hogy olykor csak kérlelték, legalább hadd ne lássák és ne érezzék, amikor be van állva. Eddig mégsem sikerült leállnia, pedig akaratereje biztosan van, az elmúlt heteket éjszakánként tanulással töltötte, mert magántanulóként le kellett vizsgáznia a középiskolában, ahová jár. Végül mindegyik tantárgyból sikeres vizsgát tett, és láthatóan iszonyú büszke is rá. „Úgy tekintek a drogos múltamra, mint az elõzõ életemre. Kaptam még egy esélyt az Istentõl, újjászülettem” – mondja.

Habár az intézményt a Magyarországi Református Egyház tartja fenn, és a falra óriás betûkkel a hit, alázat, bizalom, szelídség, õszinteség szavakat festették, valamint rendszeresek az istentiszteletek, nem kell vallásosnak lennie annak, aki idekerül. „A hit segít, de nem kötelezõ, tõlem végig is aludhatja valaki az istentiszteletet” – mondja a programvezetõ Orsolics Zénó.

Harminc hely van az intézményben, és ezen kívül mindössze egyetlen hasonló rehab mûködik az országban, Szatymazon. Drogfüggõ tinédzser lányoknak pedig egy sem. Pár évvel ezelõtt három nagy, felnõtteknek való drogrehabilitációs intézményt jártunk körbe, voltunk Komlón, Dunaharasztiban és a ráckeresztúri anyaintézményben is. A tinédzsereket gyûjtõ és a felnõtteknek szóló rehabok között elsõ pillantásra a legszembetûnõbb különbség a külsõ szemlélõnek az, hogy a nevelõknek, mentoroknak itt sokkal nehezebb a dolguk.

A mûvészetterápiás foglalkozáson üldögélünk, a tanár kérésére a fiúk egy tanulságos mese alapján festenek, majd egymás mûveinek adnak címet. Amit én hívogató mezõn álló pofás lakóháznak nézek, azt valaki marihuánaültetvénynek, másvalaki illegális ténykedésnek, a harmadik pedig biofûtermesztõ alkalmatosságnak címkézi. Van, akit láthatóan tényleg nem érdekel itt semmi, másoknál pedig a páváskodás csak szimpla egymásra licitálós, tinédzseres idétlenkedés. Amikor négyszemközt beszélgetek a fiúkkal, kiderül, hogy
habár feszegetik a határaikat, keménykednek néha, többen pontosan érzik az itt töltött hónapok súlyát.

„Négymillió forintot loptam el a családomtól, és elõször eldobtam magamtól az érettségi lehetõségét azzal, hogy bedrogozva mentem a gimnáziumba, aztán a szakmunkásból is kitettek” – mondja Karesz. Endre súlyos pánikrohamokat produkált, a 16 éves Attilának pedig annyi rendõrségi ügye gyûlt össze, hogy innen egészen biztosan egyenesen a javítóintézetbe megy.

A hitélet, a tanórák és mûvészeti foglalkozások mellett naponta több olyan csoportfoglalkozás van, ami a függõségrõl, önismeretrõl szól, ahol a fiúk megtanulják felismerni és megnevezni az érzéseiket. A cél az, hogy felfigyeljenek azokra a kiélezett helyzetekre, amiktõl szétesnek – és ezzel készüljenek arra, hogy amikor a kinti világban ilyen állapotba kerülnek, akkor már rutinosan kezeljék a helyzetet, és ne drogokkal próbálják újra megoldani.

Az önkifejezés tréningelése is fontos része a terápiának, megtanulnak a problémáikról beszélni, a feszültségeiket és konfliktusait értõen kezelni. A szabályok, a napirend, a takarítás, a konyhaszolgálat, a tanórák és a változatos sportélet rendszere pedig abban segít a srácoknak, hogy hogyan épül fel egy átlagos nap a valódi hétköznapokban, hogyan lehet hasznosan és értelmesen tölteni az idõt. Még ha kicsit furcsán hangzik is az, hogy tanulni kell, hogyan lehet eltölteni és végigcsinálni egy átlagos hétköznapot, de ezeknek a srácoknak pontosan ezek a hétköznapi helyzetek jelentik majd a legnagyobb kihívást. Mivel gyerekként kezdtek tudatmódosító szereket használni, nincs tapasztalatuk abban, hogyan kell tisztán megbirkózni a hétköznapi kihívásokkal.

Kristály, bio, fû, spuri, heroin, minden volt. Négy évem volt rá. Annyi, hogy soha nem szúrtam magam, mert félek a tûtõl

– ezt már Feri meséli, aki csak két napja jött, még küzd az elvonási tünetekkel, kicsit zavaros a tekintete, és egyszer-kétszer agresszíven rámordul a társaira. „Mielõtt bejöttem, három napja nem aludtam. Most meg gondolkozom, aztán elfelejtem, hogy min járt az eszem” – mondja vigyorogva. Hét testvére van, és harmadszor járja a kilencedik osztályt, és mintha kicsit büszkén mesélné, hogy az is elõfordult, a tanár orra elõtt húzta fel a csíkot. Mindjárt 18 éves, de amikor pár hét múlva újra az intézményben járunk, már nincs ott, elküldték, mert nem volt együttmûködõ. Viszont visszatérhet, és szeretne is, csak ki kell várnia a várólistát. Elég nagy a fluktuáció a tinirehabon. Abban a pár hétben, amíg a riport miatt több napot az intézményben töltünk, újabb fiúk tûnnek fel és régiek el, sírva távozó tinédzser fiúkról mesélnek a többiek. Ahhoz valami nagyon durvát kell tenni, hogy valaki elõtt örökre bezáródjon a kapu, de a program vezetõi nem kímélik azt, aki bomlaszt, nem tartja a napirendet, a közösségi munkára vonatkozó szabályokat és a drogozás tilalmát. Két fiút például azért a súlyos vétségért küldenek el, mert feltörik az intézmény gyógyszeres szekrényét, és válogatás nélkül felszippantanak mindent, amit találnak.

Abból a hat fiúból, akikkel elsõ látogatásunkkor találkoztunk, ma már senki nincs az intézményben. Vagy nem bírták és leléptek, vagy elküldték õket. Közülük többen is vissza szeretnének menni, mások pedig családi körben folytatják a tiszta élet próbáját. Hét új fiú kezdi a terápiát a napokban. „Az elsõ csoport még látta a bizonytalanságainkat, amik az intézmény nyitásakor bennünk voltak. A pályázat, amibõl mûködünk, nem finanszírozott több hónapos felkészülést, így hiába van felnõtt drogfüggõkkel húszéves tapasztalatunk, a tinikkel meg kellett élni az elsõ nehézségeket – mondja a programvezetõ Orsolics. – Most viszont úgy érzem, beállt a rendszer, és az új lakók már stabil és erõs közösségbe érkeznek.”

A rehabilitációs intézet és a szülõk eredetileg a fiatalkorú lakókról készített, felismerhetõ felvételek megjelenéséhez is adtak hozzájárulást, de utólag ezt visszavonták. Ezért cikkünk képein csak az intézet dolgozói és a felnõtt rehabosok arcképei jelenhettek meg.