A tanácsadócég elemzése szerint a jövedelmi stagnálás több mint 540 millió embert érint, õk anyagilag tíz év alatt nem jutottak egyrõl a kettõre. Persze azt is hozzáteszik, hogy az elkölthetõ jövedelem nem csökkent ilyen nagy mértékben, mert sok helyen az állami transzferek növelése, illetve az adók csökkentése ellensúlyozta a jövedelem stagnálását, a háztartások negyedének még így is csökkent vagy nem változott számottevõ módon a rendelkezésre álló pénze.

Azt mondjuk a cég jelentése elég nagyvonalúan nem részletezi, hogy a vizsgált idõszakban folyt le a fejlett világban az elõzõ 90 év legnagyobb gazdasági válsága, ezért olyan nagyon talán nem meglepõ, hogy nem nõttek a bérek. Ebbõl a szempontból tehát nemcsak a dübörgõ 60-as vagy 90-es évekkel, hanem az 1930-as évekkel is érdemes lett volna összehasonítani a helyzetet, de ez valamiért a kutatóknak nem jutott eszébe.

Azt viszont jogosan állapítják meg, hogy ha a növekedés nem gyorsul fel a fejlett világban, márpedig jelenleg nem látszik felgyorsulni, akkor hosszabb távon nagy bajok jöhetnek. Mivel a jövedelmi stagnálást a legjobban a fiatal, kevésbé képzett emberek érzik meg a legjobban, komoly a veszélye, hogy elõször nõ fel úgy egy generáció, hogy reálértéken nem fog majd többet keresni a szüleinél. De még a növekedés sem feltétlenül megoldás, ugyanis az automatizáció is nagy veszélyt jelent a bérekre.

A dolog érdekessége, hogy nemrég Orbán Viktor is ugyanezt hangoztatta a tusványosi beszédében, annyi kiegészítéssel, hogy míg nyugaton a gyerekek már nem élnek jobban, mint szüleik, addig bezzeg náluk, Közép-Európában garantáltan jobban fognak. Ezzel már akkor sem értettünk egyet, hiszen nálunk sem kifejezetten rózsás a helyzet; másrészt nehéz komolyan venni az olyan elemzéseket, amelyek a múltbeli dolgokból vezetik le, hogy mi lesz a jövõben; harmadrészt pedig az életszínvonal nem azonos a reáljövedelemmel, márpedig az elõbbi a válság alatt is nõtt Nyugat-Európában.