Inkább össze kellene fogni, elvinni a sárkányokat a falhoz és legyakni a zombikat, majd örülni, hogy még mindenki él. Ehhez persze teljesen át kellene szabni azt, ahogy a világ mûködik, és el kellene fogadni, hogy ami eddig volt, az fenntarthatatlan.


Ha viszont a saját, teljesen valóságos, elkerülhetetlenül közelgõ katasztrófáinkról kellene ugyanígy gondolkodnunk, például arról, hogy a klímaváltozás nemcsak hogy jön, de itt is van, és visszafordíthatatlanul átszabja a világot, ami ráadásul a mi hibánk, akkor már sokkal kevésbé vagyunk kreatívak.

A gondolkodásban pedig leginkább az gátol minket, hogy be vannak rögzülve a fejünkben összefüggések, amiket ha valaki megkérdõjelez, akkor azt hajlamosak vagyunk hülyének nézni. Például lehet, hogy megsülnek a jegesmedvék, Kecskemétbõl sivatag lesz Amszterdamot pedig elönti a tenger,
de a gazdaságnak pörögni, növekedni kell.

Viszont most Budapesten egy egész héten át arról beszélgetnek emberek különbözõ helyeken, hogy nem kell, és nem is lenne olyan rossz, ha ezzel az elképzeléssel leszámolnánk, ugyanis éppen nálunk gyülekezik és tanácskozik a nemzetközi nemnövekedés-mozgalom.
Nem lehet a végtelenségig csinálni ezt

A nemnövekedés – angolul és franciául inkább „visszanövekedés”, degrowth és decroissance – mozgalom egy világszerte egyre jobban terjedõ közösség és gondolkodási irányzat, amely a képviselõi állítása szerint újra akarja politizálni a fenntarthatóság témakörét, és „fel akarja szabadítani" a jövõrõl való gondolkodásunkat azzal, hogy megkérdõjelez és újra politikai vita témájává tesz egy csomó olyan dolgot, amit ma nem tekintünk vita tárgyának. Elsõsorban azt, hogy a végtelen és folyamatos gazdasági növekedés fenntartható, és ami még fontosabb, kívánatos.

Bár a magát nemnövekedõnek nevezõ mozgalom még viszonylag új – a most Budapesten konferenciázó formájában a 2000-es években indult Franciaországban –, a gondolat, hogy lehetséges, a gazdasági növekedés nem tartható fenn örökké, egyáltalán nem az. Elõször 1972-ben került a figyelem középpontjába ez a kérdés, amikor egy csapat tudós az MIT-rõl elõállt a Növekedés határai címû jelentéssel.

Ebben különbözõ modellekkel kiszámolták, hogy a népesség és az ipari kibocsátás (és ezzel együtt a környezetszennyezés) növekedésének különbözõ változatai mellett mennyi idõ után használjuk el visszafordíthatatlanul a Föld készleteit. A kutatók akkor azt találták, hogy ha az emberiség nem csökkenti radikálisan a kibocsátását,
ha minden megy tovább a régiben, akkor 2070-re a környezeti és gazdasági pusztítás miatt összeomlik a társadalom.

Ez a jelentés akkor sokakat eléggé megrázott, még az Európai Bizottság akkori elnöke, Sicco Mansholt is arról kezdett beszélni az olvasása után, hogy hogyan lehetne megoldani, hogy nulla gazdasági növekedés, vagyis kibocsátásnövekedés mellett is normálisan tudjon mûködni a társadalom.


Ezt a vitát aztán elnyomta az, hogy a 70-es évek gazdasági válságaiban tényleg megtörtént, hogy nem növekedett a gazdaság, ez pedig mindenkinek rossz volt, majd a Thatcher–Reagan-korszak neoliberális forradalma egyrészt kihúzta a világ gazdaságát a válságból, másrészt félresöpört bármilyen gondolkodást arról, hogy rossz lenne a végtelenségig növekedni.

Idõközben pedig bekerült a mainstream gazdasági gondolkodásba a fenntartható fejlõdés fogalma, vagyis az elképzelés, hogy ha kicseréljük a szennyezõ energiaforrásainkat megújulókra, akkor minden további nélkül tud tovább növekedni a világ gazdasága, vagyis a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad.
Nem kevesebb kell, hanem másmilyen

A nemnövekedés-mozgalom két dolgot kérdõjelez meg igazán:
1.
azt, hogy a fenntartható, zöld növekedés lehetséges;
2.
és azt, hogy a növekedés általában egy kiemelt társadalmi cél.

A technológiai innovációknak köszönhetõen elméletileg elképzelhetõ olyan gazdasági növekedés, hogy közben az energiafelhasználás és az anyagi kibocsátás nem növekszik, ám ez eddig nem történt meg, a budapesti konferencia résztvevõi szerint pedig nem is nagyon fog soha.

És miközben várunk a technológiai csodára, a világ anyagfelhasználása 94 százalékkal nõtt 1980 óta, és 2000 óta is folyamatosan növekszik. Elméletileg az is lehetséges, hogy növeljük a gazdaságot és a jövedelmeket a végtelenségig fizikai termelés nélkül is, hiszen végtelen mennyiségû piacképes szolgáltatást lehet kitalálni, aminek alig van eszközigénye. Csakhogy a helyzet egy pár éve megjelent tanulmány szerint az, hogy minél gazdagabb egy ország, annál nagyobb földterületet kell felhasználni a fogyasztásának a kielégítéséhez. Nem biztos, hogy otthon, lehet, hogy a világ másik végén, de az össztermék növekedése mindenképpen nyomot hagy az anyagi világon, és így a növekedés következtében egyre inkább elhasználjuk a bolygó készleteit.


A nemnövekedés-pártiak szerint az sem megoldás, hogy teljesen átáll a világ a megújuló energiára – már csak azért sem, mert valójában nem történik meg, legalábbis nem olyan gyorsan, mint azt a kormányok ígérgetik –, mert a klímaváltozást felgyorsító gázok 30 százaléka és az egyéb környezetszennyezés jó része nem az energiafelhasználásból, hanem például az ipari mezõgazdaságból jön. A környezeti katasztrófa elkerüléséhez ezért sokak szerint nem tiszta energiára, hanem egy másfajta gazdasági rendszerre lenne szükség. Például a nemnövekedés hívei szerint egy olyanra, ahol a társadalom demokratikusan döntve visszafogja a termelését és fogyasztását, és kitalálja, hogy tud boldogan élni kicsit máshogy.
De akkor mi legyen? Ha nem nõ a GDP, az rossz, mert akkor recesszióban van a gazdaság, nem?

De. A nemnövekedõk nem is azt szeretnék elérni, hogy egyszerûen ne nõjön a GDP, hanem hogy egy olyan gazdasági és társadalmi rendszer alakuljon ki, amelyben nem a GDP az emberi jólét legfontosabb mércéje. A zöld mozgalom már egy ideje pörög azon, hogy a GDP helyett valami mással kellene mérnünk, hogy éppen hogyan áll a társadalmunk, mert ez a mérõszám, amivel azt azonosítjuk, hogy egy ország vagy ember mennyire sikeres és így boldog, valójában nagyon keveset mond el arról, hogy az emberek mennyire érzik jól magukat.

Sõt, arra is vannak már kutatások, hogy ahogy nõ egy gazdaság, a növekedése egyre kevésbé járul hozzá az emberek jóllétéhez, és nagyon különbözõ objektív gazdasági helyzetben lévõ országok polgárai érezhetik magukat más mércével nagyjából ugyanolyan jól.

Ahogy Federico Demaria, az olasz és a spanyol nemnövekedés-mozgalom egyik elindítója mondta a budapesti konferencia nyitó elõadásán:

A növekedés több abból, ami most van, a recesszió kevesebb abból, ami most van, a nemnövekedés viszont valami más.
Jó, de akkor mi?

Hát, nem tudom. És sajnos abból sem tudtam meg, hogy elmentem a Budapest Degrowth Week elsõ elõadására. Ott, azon kívül, amit eddig leírtam, vagyis hogy miért kellene valami újon gondolkodni, még azt tudtam meg, hogy most már sok országban teszik kisebb-nagyobb csoportok ugyanezt, hogy a zöld mozgalom balszárnya lassan Svédországtól Görögországig és Kanadától Indiáig elkezdte nemnövekedés-pártinak vallani magát, és e mögé a zászló mögé sorakoztat be minden rendszerkritikus elemet a feminizmustól a menekültbefogadókon és az egyenlõtlenségek ellen küzdõkön át az ökokertészekig.

Persze az biztosan része ennek a másvalaminek, hogy együnk kevesebb húst, mert az ipari állattartás nagyon szennyezõ, járjunk biciklivel autó helyett, vásároljunk kevesebbet, és érezzük, hogy ettõl sokkal jobban érezzük magunkat. De ez önmagában még nem egy kiforrott politikai mozgalom, hanem pont ugyanolyan unalmas dolog, mint hogy legyen több napelemes ház.


A nemnövekedés – ahogy a legfõbb magyarországi nemnövekedõ és a budapesti események fõszervezõje, a Franciaországból ideköltözött Vincent Liegey is elmondja – egyelõre leginkább egy provokatív szlogen, aminek az a célja, hogy elkezdjünk egyáltalán gondolkodni azon, hogy akkor mit lehetne csinálni, hogy ne egyenek meg minket a fagyzombik, és amirõl még a mozgalmon belül is sokat gondolkodnak, hogy jó szlogen-e egyáltalán.

Még az sem biztos, hogy amellett áll ki, hogy ne növekedjünk, vagy növekedjünk máshogy. Viszont bekerült ebbe a mozgalomba egy csomó olyan követelés, amik éppen aktuálisan menõk balos körökben, az alapjövedelemtõl a szociális szövetkezeteken át a helyi pénzekig – a budapestihez hasonló rendezvények idejének nagy részét pedig az viszi el, hogy azon diskurálnak az emberek, a mindenféle behozott dolgok hogyan hozatók össze a nemnövekedés „értelmezési keretével”.

Válaszok tehát még nincsenek, vagyis vannak, de azokban egyelõre még nincsen túl sok újdonság. De gondolkodást provokálni mindenképpen érdemes és kell, és Budapesten most éppen annyi ember akarja provokálni ezt, hogy a Corvinus Egyetem legnagyobb elõadójába be se lehetett férni – én például egy kisebb teremben, élõ netes közvetítéssel tudtam hallgatni az elõadást. Aki ezután szeretne becsatlakozni ebbe a gondolkodásba, itt nézheti meg, hogy hol teheti meg ezt péntekig.