Az persze továbbra is kérdés, hogy mit mond, mit kínál a közmédia azoknak a szerzőknek és előadóknak, akik nem eurovíziós-kontextusban mutatnák meg dalaikat a közönségnek. Hogy tudna-e, akarna-e lenni egy, az eurovíziós tematikáról leválasztott dalszerző-kompetíció - és itt nem az új tehetségeket versenyeztető Nagy-szín-padra gondolunk. Hogy a tényleg csak a legkéjesebb (és minden bizonnyal legreménytelenebb) álmainkban megjelenő magyar Top Of The Popsról vagy Jools Holland Show-ról ne is beszéljünk. Ezzel a bekezdéssel zártuk a tavalyi A Dalról írt beszámolónkat, és itt érdemes felvenni a fonalat idén.

Meglepő vagy nem meglepő módon A Dalról különösebb vagy megrázóbb jelentenivalónk ugyanis nincsen. Az eurovíziós válogató egyre kevesebb vihart kavar a hazai zenei közösségben (szakmában, piacon - a kívánt rész aláhúzandó).

Az előző évekkel ellentétben már alig-alig kavar szócsatákat a közösségi médiában. Fájdalom, nincsen már annyira éles kontrasztban sem az ugyancsak az adófizetők pénzéből üzemeltetett zenei közrádióval sem, mint mondjuk két, három vagy négy évvel ezelőtt - félreértés ne essék, nem A Dalból lett valami elképesztően izgalmas dalkompetíció, hanem a Petőfi Rádióból arctalan, karakter nélküli kommersz, mainstream poprádió, amit az utóbbi időben ráadásul valami nehezen érthető sorvezető mentén szerkesztenek, a slágercsinálás igénye nélkül.

A Dal a maga sajátos értelmezési keretét alapul véve, tulajdonképpen a helyére került. Az az Eurovíziós Dalfesztivál, amire előadót delegál, persze nem lett kevésbé anakronizmus, mint bármikor is volt, nem lett több köze a kortárs popzenéhez, de ez nem újdonság.

A helyzet az, hogy az idei hazai dalválogató nyolcas döntőjébe például meglepően kevés nettó ciki került. Nehezen tudunk elmenni, mondjuk a Leander Kills zakós metálja, vagy Tóth Gabi Totovás kanyart futó, súlyos és olcsó népiesch giccse mellett (erre a dalra mondta Both Miklós zsűritag, hogy az alkotóknak érdemes volna talán jobban elmélyülniük magában a népzenében, ha ilyen irányba indulnak el; és akkor még nagyon finoman és udvariasan fogalmazott). Pápai Joci győztes dalából is szívesen kivennénk a kilencvenes évek eurodance-ét és hazai kereskedelmi rádiós pokolbugyrait idéző teljesen indokolatlan kozsoid rapbetétet (rapbetétet), de ezektől eltekintve, ha amúgy takarékra állítjuk a bennünk lakó popkult-ínyencet, akkor nem lehet túl sok és túl nagy bajunk A Dal idei döntőjével.

Na, de. Kanizsa Ginában nyomokban Kate Bush-t és Suzanne Vegát is felfedezhettünk, persze egy kicsit több art és kevesebb szabálykövetés nem ártana neki sem, Radics Gigi egyébként igen színvonalasan elénekelt R&B-balladájával leginkább az lehet a bajunk, hogy a mai R&B-sztárénekesnők már sokkal inkább underground dívák, de legalábbis (vegyük csak Beyoncét) jóval messzebb merészkednek kifelé a komfortzónájukból, míg a poétikusan ifjú Zävodi-Berkes Olivér-páros amúgy tisztességesen összerakott és jól előadott dalába is belehallhatunk némi kortárs neo-soult, de ez a cucc is inkább csak bizonyos elemeiben tartalmazza a jelen időt.

Persze, és akkor vissza is kanyarodhatunk a cikk elején idézett tavalyi bekezdéshez, miért is tartalmaznának több jelen időt. A Dal Eurovíziós dalválogató, nem ennek a platformnak a dolga, hogy megmutassa a magyar popzenében amúgy fellelhető invenciót, vagy minimum jelenidejűséget. És egyébként is. Van nekünk közpénzből működtetett zenei közrádiónk és Petőfi tévénk, van Cseh Tamás Programunk és Nagy-szín-padunk - ezeknek együtt a dolga, hogy felmutassák és támogassák az izgalmas, kortárs magyar popzenét. De ezek közül több is éppen, hogy szabotál szinte mindent, ami friss, pezsgő, real time. Addig pedig örülhetünk annak, hogy A Dal, ha nem is nagyon segít, vagy okoz különösebb izgalmat, de legalább nem nagyon bánt.