A mátészalkai Felsõ-Tiszavidéki Búvár és Mentõ Közhasznú Egyesület tagjai, illetve a Debreceni Speciális Mentõk – akik a keresést szervezték - 2010. március 21-én a Hajdú-Bihar megyei Hencidára indultak a január 27-én, a Berettyó folyó jegébe szakadt kisfiú keresésére.

A helyszínt a környék rendõrei és polgárõrei biztosították.

A Berettyón levonuló jég és a magas vízállás eddig nem kedvezett a kutatásnak. A két motorcsónakkal és egy keresõkutyával megkezdett munka egy órán belül eredményt hozott. Az eltûnés helyétõl kb. 500 méterre Pindi kutya a csónakban ülve jelzett. A csónakmotorral megmozgatott vízben felbukkant a kisfiú teste egy, a vízben lévõ bokorcsoport elõtt.

Mivel a rokonság a parton követte az eseményeket, a kutatás eredményessége hamar kiderült. A rokonok szóban erélyesen követelték, hogy a testet azonnal hozzák a partra, ám a rendõrség gyors és határozott fellépésének köszönhetõen hamar sikerült megfékezni az indulatokat.

A kiemelést végzõknek meg kellett várni a helyszínelõ kiérkezését, ezt követõen a partra vontatták a testet. Az azonosítás után a kutatást irányító debreceni speciális mentõ szakembert a helyszínen tartózkodó rokonság tagjai sértegették, hogy mért nem keresték, találták meg hamarabb a testet.

Nagyon elszomorító, hogy az ellenszolgáltatás nélkül végzett, lelkiismeretes, önkéntes szakemberek munkáját hála helyett szidalmakkal díjazták - írja a buvarcsoport.hu.
Szabó Csaba, a mátészalkai Felsõ-Tiszavidéki Búvár és Mentõ Közhasznú Egyesület elnöke portálunknak a hencidai incidens kapcsán elmondta – Miután kiérkeztünk a helyszínre, a rendõrök biztosították a helyszínt, de ekkor még normális volt a hangulat. Ekkor vízre tettük a csónakot és elindultunk a fiú keresésére. 500-600 métert tettünk meg, amikor Pindi, a mentõkutyám bejelzett, s mivel folyásirányt haladtunk vissza kellett eveznünk néhány métert. Ekkor járatni kezdtük a csónak motorját, hogy amennyiben a holttest felakadt valahová, így a felszínre kerüljön. Ezt ekkor észrevették a parton álló családtagok is, így közelebb jöttek.

Amikor meglátták, hogy valóban a vízfelszínre jött a test, azonnal követelni kezdték, hogy emeljük ki, de hiába mondtuk, hogy ezt nem tehetjük a helyszínelõk kiérkezéséig tovább szidalmazni kezdtek minket– emlékezett vissza Szabó Csaba. -Ezt követõen úgy véltük jobbnak, ha szólunk a rendõröknek és a helyi búváregyesület munkatársainak. A rendõröknek ezután sikerült megnyugtatniuk a családtagokat egészen addig, amíg ki nem vittük a fiú holttestét a partra. Emlékszem én emeltem ki a csónakból és máig nem értem, hogyan történt, mivel a munkával voltam elfoglalva, de a családtagok a debreceni búvaregyesület vezetõjét, Nádházi Jánost kezdték el egyre vehemensebben szidalmazni, amiért csak most került elõ a még január végén eltûnt fiú teste. Velünk annak ellenére, hogy nem voltak ellenségesek, inkább csak szidalmaztak, de a munkánk befejeztével rendõri kísérettel hagytuk el a helyszínt.

Szabó Csaba, az egyesület elnöke kérdésünkre elmondta – Azért csak most találtuk meg és emeltük ki a testet, mivel a bejelentést követõen kétszer is jártunk a helyszínen, jég alá is merültünk, holott holttest keresésekor ez nem szokás. Ekkor nem találtunk semmit, de nem is találhattunk, hiszen a jég alatt egyszerûen lehetetlen megtalálni egy holttestet. A holttest ugyanis a jég alatt elsodródik, és nem merül le a meder aljára, hiába indul be a bomlás. Ilyenkor általában valamilyen ágba, bokorba akadva lebeg a test a vízben, így merüléssel szinte kizárt, hogy megtaláljuk. Valójában 14 celsius fok alatt be sem tud indulni rendesen a bomlási folyamat, így mindenképpen meg kellett várnunk a melegebb idõt. Erre azért volt szükség, hogy a bomlás következtében felszínközelébe kerüljön a test, alacsonyabb legyen a vízállás, illetve a hordalékok is mérséklõdjenek, hiszen a kutyát is megzavarják a hordalékokkal úszó iszap és egyéb emberi szagot tartalmazó tárgyak. Továbbá azt sem kell elfelednie senkinek, hogy mi ezt a tevékenységet karitatív végezzük, tehát önkéntes alapon, így véleményem szerint senkinek sem lenne szabad megkérdõjelezni a munkavégzésünket, fõleg nem minõsíteni - zárta Szabó Csaba.

Portálunknak sikerült megszólaltatnia Nádházi Jánost, a Debreceni Speciális Mentõk mentésvezetõjét, aki a hencidai történések kapcsán elmondta – Az alap konfliktus abból adódott, hogy már a kisfiú eltûnésekor a család folyamatosan velem tartotta a kapcsolatot, ami egy idõ után zaklatássá fajult.  Ugyebár a januárvégi keresésünk eredménytelenül zárult, de ezt követõen is napi két telefonhívást kaptam még vasárnap hajnalban is, hogy miért nem keressük az eltûnt gyermeket. Így, amikor a hétvégén a helyszínen folytattuk a keresést, kézenfekvõ volt, hogy az én nevemet ismerték, így engem szidalmaztak, velem szemben léptek fel ellenségesen – kezdte Nádházi János.

Sorozatosan a fejemhez vágták, hogy én csak ígérgetek, holott én mindössze annyit ígértem, hogy folytatjuk a keresést, amint a körülmények adottak lesznek. Éppen ezért én folyamatosan kapcsolatban álltam a gátõrrel, aki a vízállásról tájékoztatott, valamint felvettem a KARISZ csoport többi egyesületével is a kapcsolatot, hogy segítsenek be a keresésbe, hiszen mi jelenleg nem rendelkezünk jó adottságú keresõkutyával, valamint halradarral.

A mentésvezetõ kérdésünkre elmondta – A pokol akkor szabadult el, amikor a partra húztuk a fiú holttestét. A túlparton voltunk, ahová az édesapát csónakkal vittük át, hogy azonosítsa a gyermekét, aki vélhetõen a látványtól elvesztette az eszét és nekem támadt, amiért csak most találtuk meg a gyereket. Ezt meghallották a túlparton lévõ családtagok is, akik folyamatosan szitkozódtak, azt kiabálták, hogy majd az én gyermekem is így járjon. A 30-40 fõs rokoni kör mellett hiába volt egy 18-20 fõbõl álló rendõri jelenlét, valós veszélyhelyzet nem alakult ki, ennek ellenére bizony a torkunkban dobogott a szívünk. Így nem volt kérdéses, hogy rendõri kíséretet kérjek a településrõl való távozásunkkor.

Megtudtuk, hogy a hasonló atrocitások koránt sem olyan ritkák, mint gondolnánk. Két-három incidensünk már nekünk is volt korábban, de például volt olyan KARISZ-os kolléga, akit a rendõröknek kellett megvédeniük. Ezek az incidensek sorra a tudatlanságból fakadnak, hiszen az emberek nem értik meg, hogy sok esetben tõlünk független dolgok miatt nem tudunk segíteni amellett, hogy a munkánkat önkéntes alapon végezzük – mondta Nádházi János, aki hozzátette – Jellemzõen azt sérelmezik, hogy miért érkezünk relatíve „késve” holott minket eleve már késve értesítenek, illetve egy-egy eredménytelen keresés után szinte el kell szöknünk a helyszínrõl, mivel sokan nem akarják felfogni, hogy egyszer mindent be kell fejezni.