Nehéz úgy méltatni a filmet, hogy az ember ne áruljon el a cselekményből semmi lényegeset, ám nyilván nem lehetetlen. A legfontosabb, hogy a rendezőknek, Anthony és Joe Russónak (persze a Marvel Studios atyaúristene, Kevin Feige segedelmével és áldásával) sikerült olyan záródarabot készíteniük, amely úgy folytatja az egy évvel ezelőtti Végtelen háborút, hogy közben önmaga előtt is tiszteleg. A ravaszul túlbonyolított, de egyébként meglehetősen egyszerű cselekmény szakszerűen megágyaz a visszatekintésnek, és annak, hogy a legtöbb megismert szuperhős megérkezhessen oda, ahol már el tudjuk engedni a kezét.

A történet a teljes letargiából indít, és egy ideig ott is marad: a Bosszúállók az „innen szép nyerni” helyzetben fetrengenek, és legfőbb fegyverük a depresszió ellen a sokk utáni keserű humor – hogy aztán persze felcsillanjon a remény, majd miután sokáig hagyják azt csillogtatni (jó ideig alig láthatunk érdemi akciójelenetet, de ez igazából csak utólag tűnik fel), beindul az őrült akciósorozat, hogy a végére fanfárok kíséretében robbanjon fel a hősiességtől a vászon.

A Bosszúállók: Végjáték jó érzékkel táncol dráma és komédia között – egyes figurák lelkitusája komoly, mint a kozmikus vakbélgyulladás, mások akár elmennek az önparódiáig is, de egy pillanatra sem lesz a film modoros vagy nevetséges. Irtó szórakoztató, jól átgondolt, az évtizedes meló minden eredményével ügyesen gazdálkodó hollywoodi csúcsteljesítmény ez, amely természetesen elsősorban arra játszik, hogy a legtöbb néző, aki remegő kézzel jegyet vált, odavan Amerika Kapitányért, Vasemberért, Thorért, Hulkért, Pókemberért és a többiekért – vagyis mindenkiért, akit az előző rész végén elvesztettünk, vagy együtt gyászoltunk velük.

IMDb / null 

Nem is kérdés, hogy ez a film már nem akarja behúzni azokat, akik nem szeretik a Marvel-filmeket, sőt a közepesen lelkesekkel is csak éppen, hogy foglalkozik, viszont nem is azt érezni rajta, hogy a rajongók kiszolgálása elvitte volna a fókuszt a tisztességes munkáról, vagyis arról, hogy meg kell próbálni a lehetetlent, és meg kell valamennyire lepni azokat is, akik atombiztos elméletekkel érkeznek a multiplexekbe.

Robert Downey Jr.-nak igaza volt: valószínűleg kevesen lesznek olyanok, akik ki tudják találni, pontosan mi is történik a Bosszúállók: Végjátékban. De tényleg nem azért, mert olyan meghökkentő lenne a forgatókönyv, hanem azért, mert valahogy semmi nem akkor történik meg benne, amikor fel lennénk rá készülve. Ez pedig egyértelműen filmkészítői bravúr, ha úgy tetszik, mesélői brillírozás, másképp fogalmazva: ajándék azoknak, akik kitartottak az MCU közel kéttucatnyi filmje alatt akkor is, ha nem mindig látszódott a vége.

IMDb / Marvel Studios 2019 

Mármint persze csak ennek a fázisnak a vége (igazából majd nyáron zárul le, az újabb Pókember-mozival), de az biztos, hogy a Végjáték búcsúfilm, méghozzá annak egészen feledhetetlen – afféle igazán emelkedett, játékos és önbizalommal teljes.

És nagyon megható.

Hogy mennyire az, ennek szemléltetésére magamból indulnék ki, ha nem baj. Ültem a sajtóvetítésen, nagyon koncentráltam, hogy ne bukjak le, de hiába: egyszer csak valaki megkocogtatta a vállamat. Az egyik kolléga volt, akivel nem is ismertük egymást, és felém nyújtott egy papírzsebkendőt. Mert egy bizonyos ponton ellentmondást nem tűrően elindultak azok a könnycseppek. Alighanem pont ott, ahol Russóék azt akarták, hogy elinduljanak.

Amikor 40 évesen sikerül elbőgni magam egy szuperhősfilmen… Nos, arra a szuperhősfilmre aligha mondhatok mást, mint hogy kihagyhatatlan. Garantáltan az év egyik nagy moziélménye.

Mindenkinek, aki szereti.