Rózsika néni elmondta, hogy mivel két kislányuk volt, - az akkor tíz éves Rózsika és az öt éves Angéla - szerettek volna harmadikként egy kisfiút. Amikor aztán a terhesség 17. hetében kitudódott, hogy hármasikreik lesznek, bizony szavakkal kifejezhetetlen érzés járta át õket. Nagyon meglepõdtek, hiszen természetes fogamzásnál nagyon ritka az ikerterhesség. Alaposan át kellett gondolniuk, hogyan is lesz tovább. Az édesanya jól viselte a másállapotot, nem volt semmi gond egészen a hetedik hónapig. Akkor ugyanis császármetszéssel világra kellett segíteni a három babát. Judit, Imre és András (ebben a sorrendben) mindnyájan 1.70 kg súllyal, és 46-48-45 cm-es hosszal láttak napvilágot. Januárig, az eredeti születési idejükig inkubátorban voltak.

Sokan azt hitték akkoriban, hogy a családot mindenfelõl segítik, ezért aztán akadtak irigyeik is. Pedig anyagi támogatásban alig volt részük, tudtam meg Rózsika nénitõl. Szinte csak a helyi Nagyközségi Tanács és a TSZ nyújtott némi, nem túl jelentõs pénzbeli segítséget, aminek az építkezésnél vették hasznát. Ugyanis amikor elhatározták, hogy vállalnak egy harmadik gyermeket, a házuk bõvítését is betervezték. De aztán az ikrek miatt inkább új lakás építésébe fogtak. Míg épült az otthonuk, szolgálati lakást kaptak, aminek a bérleti díját szintén ki kellett fizetniük. Egyszóval a sokak által hitt nagy támogatások nem léteztek. A hét fõsre növekedett családnak egyedül kellett megbírkóznia az új helyzettel, ami elképzelhetõ, hogy nem volt könnyû.

Aki nevel, vagy nevelt gyereket, gyerekeket, az tudja, hogy egy kisbaba is mennyire megváltoztatja a család életét. Hát még, ahol hirtelen három csöppséggel szaporodik a létszám! Rózsika néninek szerencsére nagyon sokat segítettek a közvetlen családtagok, és az egyik szomszédasszony, Kovácsné Jolán néni. El is kelt ott a segítség, ahol egyszerre három csecsemõt kellett etetni és tisztába tenni. Rózsika néni visszaemlékezése szerint sok apró praktikát kitaláltak a könnyebb boldogulásért. Példának említette az óvodába járást, amit úgy oldottak meg, hogy a biciklire szereltek egy nagy csomagtartót, azon ült a háromból kettõ, egy pedig a pedálon állt. Édesanyuk nap, mint nap így tolta el õket az óvodáig, az ikrek pedig napról napra azon vitáztak, hogy éppen ki utazzon a pedálon. (Említésre méltó dolog, hogy Rózsika néni gyes után visszament dolgozni. Öt gyerek mellett sem adta fel a munkáját. Immár negyven éve a helyi gyógyszertárban dolgozik. ) Aztán ott volt a cipõvásárlás, ahová Rózsika néni egy kis vesszõdarabot vitt, amit elõzõleg otthon a férje akkorára vágott, amekkora az apróságok lábmérete volt. Három kisgyerekkel ugyanis Szeghalomra menni cipõt vásárolni, bizony embert próbáló feladat lett volna. Mert ugyebár egyszerre három kellett mindig mindenbõl. Egyszerre kellett õket beiskolázni, egyszerre mentek továbbtanulni is, ahol mindhárman szakmát szereztek.

Édesanyjuk azt mondja, most már, hogy felnõttek sokkal könnyebb az életük. Túl vannak a nehézségeken és jó, hogy vannak. Nem adná õket semmiért.