Az átadásra szeptember 19-én került sor, amikor is a „kincses város” szívében található otthonában fogadta Kolozsvári Istvánt, Berettyóújfalu kulturális menedzserét.

A két világháború között épült hatalmas épület negyedik emeletén található lakásban mintha megállt volna az élet: a bútorok, a berendezés a múlt századelõt idézik. Az egyedül élõ mûvészhez operatõr fia segítségével jutunk be. Kissé nagy szót hall, ám azonnal szívébe fogadja az ismeretleneket is, s rögtön újfalui kötõdéseire terelõdik a szó. Leginkább az iránt érdeklõdünk, mit jelent az, hogy – saját elmondása szerint – Újfaluban lett nagykorú.

- Apám hat hónapos koromban bevonult katonának, s majd hétévesen láttam viszont, amikor az orosz fogságból hazatért. Édesanyám tanítónõ volt, míg õ dolgozott, egy nõ járt hozzánk, õ vigyázott rám. Négy és féléves voltam, amikor az egyik nap egyedül voltam az újfalui házban, s vártam haza édesanyámat. Széket húztam az ablakhoz, felálltam rá, s úgy néztem ki az ablakon. Egyszer megpillantottam egy konflis kocsit, mely megállt az ablakunk elõtt, a kocsis leszállt, hátrament az üléshez, melyen egy feltûnõen fehér arcú ember ült. A kocsis kihúzta onnan, a vállára vette, és letette az ablak alá, majd elhajtott. Egy életre szóló drámát éltem át akkor. Ezzel a momentummal megszûntem gyermeknek lenni. És ezt úgy hordoztam magamban, hogy édesanyámnak sem mondtam el soha, de õ sem beszélt róla, pedig minden bizonnyal õ is látta a halott magyar katonát.

A sors egyébként sok helyre sodorta: dolgozott Brassóban, Nagyváradon, tanult Budapesten, mígnem Kolozsváron telepedett le. Amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták, éppen Brassóban dolgozott, vonatra szállt, s irány Nagyvárad! Ott kitalálták, hogy a visszacsatolást úgy teszik emlékezetessé, hogy 270 km-t futnak Budapestig. Õ azt kérte, hogy Berettyóújfalun futhasson keresztül. Úgy gondolta, hatalmas ünneplés lesz, nemzeti zászlókkal fogadják, ám mivel éjjel ért a faluba, semmilyen fogadtatásban nem volt része.

A kérdésre, mit csinál most, tréfásan visszakérdez: mit csinálna egy festõ? Fest! Ám rögtön ki is javítja magát: az utolsó képeit – Janus Pannonius, Falusi élet – és jó néhány portrét Berettyóújfalunak ajándékozza, s befejezi a festést. Nem is annyira egészségi állapota, vagy kora miatt, hanem mert úgy érzi, nincs fogadókészség a mûvészetek iránt.

Abban a reményben s tudatban búcsúzunk, hogy találkozunk mi még, ha elõbb nem, a 100. születésnapján!