Az Antarktisz az a hely, ahova mindenki bevándorlóként érkezik. Az emberek többsége csak rövid ideig tartózkodik ott, és õk is csak a nyári hónapokban, amikor folyamatosan világos van. Az itt lévõ bázisokon ilyenkor akár néhány ezren is lehetnek, de a sötét téli hónapokban mindössze pár százan maradnak a kontinensen. Noha nyáron a hõmérséklet a sarkvidéki viszonylatban kellemesnek mondható 15 Celsius-fokot is elérheti, télen -50 fok alá süllyedhet. A cudar körülmények ellenére azonban meglepõen sokan szeretnének az Antarktiszon dolgozni - kihívást vagy épp magányt keresve.

Kell, aki mederben tartja a kutatók életét

Ide jutni azonban nem egyszerû. Miután ez egy nemzetközi terület, az itt lévõ kutatóállomások egy-egy ország fennhatósága alá tartoznak. Az állások is jellemzõen ezeken a bázisokon vannak, vagyis az adott országok antarktiszi programjainál célszerû kezdeni a munkakeresést, írja a Cool Antarctica nevû antarktiszi információs portál. A legnagyobb bázisa az Egyesült Államoknak van (élen a McMurdo Állomással), de képviseli itt magát Oroszország, Ausztrália, Olaszország, Japán, Kína és India is.

A leghatékonyabban mûködõ antarktiszi állomásokon csupán néhány ember dolgozik - mondta az Origónak Nagy Balázs, az ELTE Természetföldrajzi Tanszékének munkatársa, aki három teljes nyarat töltött egy antarktiszi bázison kutatóként. Vannak, akik két hétre, mások két hónapra, ritkábban egy évre érkeznek. Alapvetõen kétféle ember van itt: a kutatók és az õket ellátó, kiszolgáló technikai személyzet, akik az életet mederben tartják.

Kutatók közül elsõsorban geológusok, vegyészek, légkörkutatók, meteorológusok, oceanológusok és biológusok fordulnak meg itt, és minél inkább sarkvidék-specifikus valakinek a kutatási témája, annál nagyobb esélye van arra, hogy eljusson ide. A technikai személyzetet többek között gépészek, szakácsok, traktorosok, rádiósok, ácsok, orvosok, tûzoltók alkotják, akik mind szakmájuk kiváló mesterei, és bizonyították rátermettségüket, így juthattak el az Antarktiszra. Az alapvetõ feladatokból, mint a takarítás, szemét kivitele és a ki-be pakolás azonban általában a bázisok minden dolgozója kiveszi a részét, még a kutatók is.

Az állás tehát kevés, ellenben a jelentkezõk sokan vannak. Noha a fizetés nagyjából ugyanannyi, mintha otthon végeznék ugyanazt a munkát, a dolgozók mégis többet tudnak félretenni, egy egyszerû okból kifolyólag: nem nagyon tudják hol elkölteni a pénzt. A szállás, az étkezés és a ruházat jellemzõen a munkával jár, szóval egy antarktiszi munkával könnyen lehet spórolni.

El kell dönteni, mikor van nappal és mikor éjszaka

Az antarktiszi mindennapokat fõleg az idõjárás határozza meg, fõleg a terepi munkát végzõ kutatók esetében. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra - ez a mottó. Mindenki igyekszik minél hasznosabban eltölteni az antarktiszi heteket, hónapokat. Aki egyedül dolgozik, az végezheti a saját bioritmusa szerint, például nekem is volt olyan, hogy 30 órát dolgoztam, aztán 20 órát aludtam. De csapatban dolgozva mindenképpen ki kell jelölni, hogy mikor van nappal, és mikor éjszaka, amikor lefekszünk aludni - mondta a kutató. Nagy terepi munkát végzett, a jelenlegi felmelegedés következményeit vizsgálta a jégmentes területeken. A bázisokon szigorú rend uralkodik, és fõleg parancsnoki rendszerben mûködnek, mondta Nagy. Egy balesetbõl nagy bajok lehetnek, mert az orvosi ellátás korlátozott. Ha pedig elfogy az élelmiszer, akkor nincs a közelben sarki közért, ahova le lehet szaladni.

Magyar állomást terveznek

Nagy elmondta, hogy tervezi a visszatérést, de a fõ cél egy magyar szezonális állomás létrehozása, mert csak így tervezhetõek hosszabb távú kutatások, továbbá hosszú távon ez a legolcsóbb megoldás. Az antarktiszi munka mindig nemzeti, és az adott ország finanszírozza. Ez egy nemzetközi terület, és az ott mûködõ bázisok olyanok, mint a konzulátusok, amit az állam tart fenn. Itthon azonban ez egyelõre elég távol áll a döntéshozók gondolkodásától - mondta Nagy. Az Antarktiszon van már cseh, bolgár, lengyel és ukrán bázis is, a kutató szerint ezek az országok presztízskérdésnek tartják a jelenlétet.

Magyar kutatók az Antarktiszon

A csillagászati fényképezésben úttörõnek számító Weinek László professzor a Vénusz bolygó napkorong elõtti elvonulását vizsgáló expedíció tagjaként jutott el a Kerguélen-szigetekre 1874-75-ben. Ez igen nagy teljesítménynek számított abban az idõben, amikor Ross-kapitány sikertelen hódító útjai nyomán a tudományos világ kezdett belenyugodni a távoli dél megközelítethetetlenségébe. S bár akkoriban a Kerguélen-szigetektõl délebbre már majdnem 30 fokkal is jártak hajók, magyarok közül az elsõ igazi déli, "antarktiszi" utazás krónikáját Weinek adta közzé a Természet-tudományi Közlönyben, 1878-ban. Aztán hosszú szünet következett.

1957-ben, az elsõ Nemzetközi Geofizikai Évben viszont már két magyar származású meteorológus is dolgozott az Antarktiszon: Fazekas István az amerikai Amundsen-Scott bázison, és Bolza Alfonz az ausztrál Mawson állomáson. Boda János orvos 1958-ban kapcsolódott be az ausztrál Antarktisz kutatásokba. Öt évet töltött a Déli-sarkvidéken, az Anderby-földön hegyet is neveztek el róla. Az elsõ hivatalosan kiküldött magyar, Titkos Ervin a 9. szovjet antarktiszi expedíció meteorológusaként érkezett a Mirnij-állomásra, 1964. január közepén. Ott töltötte a telet, és a következõ év januárjában Hirling György váltotta õt. A 11. szovjet antarktiszi expedícióval a Mirnijre érkezõ Barát József találkozott a Csehszlovák Akadémia megbízásából a Novolazarevszkaja állomáson áttelelt Pintér István geofizikussal. Barát 1966 telét töltötte a Mirnijen, majd sikerült átrepülnie a kontinens belsejében és egyben a Föld geomágneses pólusán létesített Vosztok állomásra, hazafelé pedig látogatást tett a Mologyozsnaja és a Novolazarevszkaja állomásokon is.

Az Antarktisz elsõ magyarjai tehát fõleg meteorológusok voltak, akik a nemzetek összefogását jelképezõ szovjet expedíciók tagjaként dolgoztak 1-1 évet a Mirnij állomáson. Mivel szovjet segítség nélkül ekkoriban még lehetetlennek tûnt eljutni a sarkvidékre, Rockenbauer Pál, a Magyar Televízió szerkesztõje is ezt az utat választotta. 1968-69 nyarán kooprodukciós szerzõdés alapján filmet készítettek Szabados Tamás operatõrrel, amely nem csak az orosz közönséget, hanem elsõként a magyar tévénézõket is elkalauzolta a kontinens peremi Mirnij-állomásra. Rockenbauer berepült a Vosztokra, majd 1969 nyárvégén hazatartó hajójuk kikötött a King George-szigeten, az orosz Bellingshausen-állomáson is. "A Déli Sarkvidéken jártunk" címû filmet, amelyben a hosszú hajóút eseményeit, az állomásokat és a környezõ területek élõvilágát is megörökítették 197.-ben mutatta be a Magyar Televízió. Több, mint 30 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét magyar filmesek dolgozhassanak Bellingshausen környékén és messzebb, a King George-sziget érintetlen oázisaiban.

A '70-es években sajnos véget ért kutatóink folyamatosnak mondható sarkvidéki jelenléte. 1971-ben Vissy Károly meteorológus egy tengeri expedíció résztvevõje volt az Antarktisz környéki vizeken, 1975-ben pedig az elsõ magyar nõ, Farkas Edit meteorológus, ózonkutató töltött két hetet a Ross-szigeti Scott és az amerikai McMurdo-állomáson. Pándi Ferenc meteorológus 1978-ban az utolsó magyar volt, aki még eltölthetett egy évet a szovjet kutatók között. 1985-86-ban G.-Tóth László hidrobiológus nyári expedíció keretében, szovjet óceánjárón dolgozott a délsarki vizeken, majd a '90-es évek második felében Oszkó László geofizikus már német tengeri kutatóút résztvevõjeként jeleskedett. Az utóbbi években több külföldi honfitársunk is dolgozott a Déli-sarkvidéken (pl. Papp Éva geofizikus 2003-ban). Természetesen számos hazánkfia vetõdött el az Antarktiszra, mint idegenvezetõ, szakács, zenész vagy egyszerûen turista, de róluk nincsenek pontos információink. Számításaink szerint kutatók és kalandorok lehetünk úgy 1-2 százan. Ha azonban azt tekintjük, hogy az utóbbi 40 év alatt alatt több mint 3000 lengyel kutató és technikus tartózkodott az Antarktiszon, nincs okunk jelentõs magyar antarktiszi múltról beszélni, a jövõ viszont fényesebb lehet.