Nagy felelõsség belevágni egy olyan uniós projektbe, melynek sikere nem csak a szervezõkön, hanem a résztvevõkön is múlik. Ez azonban a társadalmi felzárkóztatást segítõ programoknál elkerülhetetlen, hiszen céljuk, hogy azoknak adjanak új esélyt, akik korábban, valamilyen okból a társadalom perifériájára szorultak. A ReFoMix pályázatának köszönhetõen most tizennyolc nehéz sorsú ember kapott lehetõséget a kilábalásra. Pontosabban húszan, mert mint Bakos Péter projektmenedzser beszámolójából kiderült, ketten még az elején kiestek (az egyikük szó szerint hetekre eltûnt, bár azóta elõkerült), s helyükre új résztvevõket kellett bevonni. (Ez az epizód egyébként az egész program sikerét is veszélyeztette, mert félõ volt, hogy a rossz példák nemkívánatos módon befolyásolják a csoportmorált.)
Százból tizennyolc

– Elõször értesítettük ügyfelünket (így nevezik a hozzájuk segítségért fordulókat a ReFoMixnél – a szerk.) a képzési lehetõségrõl, s arról, hogy akár albérletbe költözésre is van esélyük. Közel százan adták be jelentkezésüket. Ötvenhárman el is jöttek a személyes interjúra, ahol egy mentálhigiénés kollégámmal és egy, a projektben foglalkoztatott pszichológussal próbáltuk kiválasztani azokat, akikben megvan a kellõ kitartás és motiváció egy ilyen képzéshez. Végül huszonhárman maradtak fenn a rostán, s közülük tizennyolcan kezdhették meg a képzést augusztus végén – részletezte a kiválasztási eljárást a ReFoMix munkatársa, hozzátéve: a pszichológusnak, Jakabné Tóth Ibolyának nagyon fontos a szerepe, hiszen minden hónapban tart csoportos foglalkozást, és egyenként is elbeszélget a résztvevõkkel, ha szükségét érzi, de õk is fordulhatnak hozzá, ha problémájuk van. Sem a projektvezetõ, sem azok a kiválasztottak, akikkel beszéltünk nem tagadták el, milyen fontos, hogy a cél érdekében megõrizzék motivációjukat, és minden képzési napon munkaképes állapotban jelenjenek meg.
Fedél van, éhezés nincs

Fõleg azért, mert a program különlegessége, hogy tizennyolc résztvevõ közül kilencen szállóról, ketten pedig utcáról költözhettek albérletbe, az így felszabadult férõhelyekre pedig bekerülhettek a korábban utcán élõk. A felelõsség mellé tehát szabadságot és pénzt is kaptak. Az albérletet ugyanis csak lakhatási támogatással tudják fizetni, a képzés nyolc hónapos idõtartamára pedig mindenki pénzbeli juttatást kap. – Akinek korgó gyomorral a napi betevõ megszerzésén jár az esze, az nem tud a tananyagra koncentrálni – magyarázta Bakos Péter, hozzátéve: az elsõ támogatás kifizetéséig épp ezért ebédet és szendvicset is kapott a szerzõdéssel elkötelezett öt nõ és tizenhárom férfi, akik a 40–60 éves korosztályból kerültek ki.
Egy hónap önállóan

– A havi képzési támogatás ötödét elõtakarékossági céllal kell félretenniük, az albérletre kapott összeget pedig minden hónapban csökkentjük, azért, hogy fokozatosan szokják meg, nekik kell kigazdálkodniuk az összeget. A program egyik vállalása ugyanis, hogy a nyolc hónapos támogatott lakhatást követõen legalább egy hónapot még nekik kell kifizetniük a bérleményre, amivel bizonyítják, hogy képesek voltak felelõsségteljesen gazdálkodni. Szociális munkásaink természetesen nem engedik el a kezüket teljesen, idõrõl idõre „beköszönnek”, hogy megbizonyosodjanak róla, minden a megfelelõ mederben halad, mert többeknek a nincstelenség után ez a helyzet éles váltás…

De errõl beszéljenek inkább a résztvevõk, akikkel kedd délelõtt a pallagi gyakorlati képzésen találkoztunk.
Bénító tudat

Erzsébet (kérésére változtattuk meg a nevét) 59 éves, saját bevallása szerint nem egy tipikus hajléktalan.

– Soha nem éltem az utcán. Amikor olyan élethelyzetbe kerültem („szétmentek” a férjével, megszûnt a munkahelye), hogy addigi albérletembõl anyagi okok miatt mennem kellett, bekopogtattam a szállóra, s ott rögtön tudtak nekem helyet biztosítani – kezdett bele történetébe. – Nem vagyok hozzászokva a fizikai munkához, mindig irodában dolgoztam, de ezt a képzést nem hagyhattam ki – tekintetén is látszott, örül, hogy néhány percre leteheti a metszõollót, s megpihenhet egy esõtõl óvott helyen. – Nem ez az elsõ képzésem, a munkaügyin keresztül például már a gombatermesztõit is elvégeztem, de tartok tõle, hogy a mostani után sem lesz munkám, pedig sokat kilincseltem – adott hangot keserûségének. Szavai szerint megbénítja a tudat, hogy már csak néhány hónapig van biztos helye és bevétele, de továbbra sem látja a kiutat. Családja talán segíthetné, õ azonban büszke, így gyermeke, unokái nem tudnak róla, hogy az elmúlt éveket hajléktalanszállón töltötte, szinte nincstelenül…
62 évesen nehéz

László ennél sokkal bizakodóbb volt. Õ már évek óta a ReFoMix ondódi tanyáján élt, s most két társával együtt találták alkalmasnak a képzésre, ráadásul együtt is mehettek albérletbe a 60 körüli férfiak.

– Harmincnyolc évig dolgoztam lakatosként, 2010-ig állandó, bejelentett munkám volt. Amikor az megszûnt, „megzakkantam”, mert sehová sem kellettem, pedig egészséges vagyok és jó a fizikumom. Egy kicsit az alkohol is bejátszhatott, hogy idáig jutottam – ismerte el, hozzátéve: most nem iszik, sem õ, sem a többiek. – Ez a képzés leginkább arra jó, hogy anyagilag kicsit megerõsödjek, ezután talán összeköltözhetünk a barátnõmmel – bizakodott. Véleménye szerint, ha fiatalabb lenne, biztos találna munkát parkgondozóként, mert ez most szerinte egy keresett szakma. – A csoportból talán lesz is olyan, aki el tud helyezkedni – tette hozzá László, aki a feleségével ugyan nem, de gyerekeivel tartja a kapcsolatot.

S, hogy miért bizakodóbb, mint Erzsébet? Talán mert nincs egyedül.

– Tartjuk egymásban a lelket, a csoporttagokkal is szoktunk beszélgetni a jövõrõl, arról, hogy talán kapunk az élettõl egy új esélyt.