Az Egyesült Államokból koppintott, majd átalakított D. A. D. A., a saját „fejlesztésû” ELLEN-SZER, az Iskola Rendõre és az Ovizsaru program után itt a rendõrség negyedik tanintézeti bûnmegelõzési programja. Pintér Sándor belügyminiszter május 17-én jelentette be, hogy õsztõl „a kiemelten veszélyeztetett iskolákban megkezdi a munkáját az iskolarendõrség”.

És ez így is lesz. Bár azt, hogy a tanévkezdéstõl hová kell „iskolarendõrt állítani”, s hogy melyek a legveszélyeztetettebb tanintézetek, végül mégsem a rendõrség, hanem a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ határozza meg. Állítólag azért adta át a döntés jogát az intézményfenntartónak a rendõrség, ha úgy tetszik, azért hárította el a döntés felelõsségét, mert úgy ítélték meg, ha õk jelölik ki az iskolákat, azzal automatikusan megbélyegzik õket. Nem tudni, hasonló megfontolásból vagy csak a kreativitás hiánya miatt a Pintér által a program meghirdetésekor iskolarendõrségnek nevezett szolgálatot nem iskolarendõrségnek, hanem „iskolai bûnmegelõzési tanácsadóknak” keresztelték el; vonzó, könnyen megjegyezhetõ név. A napokban megkezdõdött az elsõ száz bûnmegelõzési tanácsadó képzése. Többségüket a korábban, még nyugdíjkorhatár elõtt szolgálati nyugdíjba vonult régi bûnügyesek közül toborozták, de ahol nem volt elég jelentkezõ, a helyi rendõri vezetõk választották ki az iskola leendõ „rendõreit”.

– Az iskolai bûnmegelõzési tanácsadók nem vagyonõrök, nem biztonsági emberek, akik vigyáznak az iskola rendjére vagy biztosítják a rendezvényeket, és nem is tanárok, akik szükség esetén mások helyett órákat tarthatnak, foglalkozásokat vezethetnek – szögezte le kérdésünkre Németh Ágnes alezredes, az ORFK bûnmegelõzési osztályvezetõje, elismerve, valamelyest könnyebb felsorolni, mivel nem kell foglalkoznia egy bûnmegelõzési tanácsadónak. Nem lesznek beosztottjai az igazgatónak, hiszen õk szolgálatban lévõ rendõrökként dolgoznak az iskolában is. Ennek ellenére kötelesek tájékoztatni az iskolavezetõt a tapasztalataikról, tervezett intézkedéseikrõl. És persze kötelesek intézkedni minden olyan esetben, amikor rendõrként más körülmények közt is intézkedniük kellene.

Elvileg az iskolai bûnmegelõzési tanácsadó sem mehetne el szó nélkül egyetlen szabálysértés mellett sem, bûncselekmények felett pedig végképp nem hunyhat szemet. Ám az sem lenne életszerû, ha pusztán azért lenne rendõrségi ügy abból, hogy Józsika és Pistike ökölre mentek Gizike szerelméért, mert az adott iskolában épp szolgálatban van egy tanácsadó.

– Persze tudják majd kezelni az efféle helyzeteket is – véli Németh Ágnes. – Azzal együtt, hogy jelentést kell írniuk az iskolában tapasztalt törvénysértésekrõl. Hogy mibõl lesz ügy, és mibõl nem, azt már a parancsnok dönti el – szögezte le Németh Ágnes. – Nyilvánvaló, hogy minden apró-cseprõ ügyben nem fog a rendõrség eljárni, nem is ez a szolgálat célja. Más kérdés, ami sajnos olykor már az általános iskolákban is megesik, ha már a kések is elõkerülnek. Az ügy azzal kényszerpályára kerül. Ám a bûnmegelõzési tanácsadónak ilyenkor is tájékoztatnia kell az iskola vezetõjét, hogy mit tapasztalt, és milyen intézkedéseket tett, avagy készül tenni.

Szeptembertõl 200 iskolában kezdik meg munkájukat a tanácsadók (egy rendõr legfeljebb három iskolában szolgálhat párhuzamosan). Az iskolafenntartó döntése óta azonban több tanintézet is jelezte a rendõrségnek, hogy „szívesen fogadna bûnmegelõzési tanácsadókat”. A rendõrség és nyilván az iskolák is a munkájuktól azt remélik, hogy jelenlétükkel, szavaikkal és fellépésükkel csökkentik az agressziót, a drogfogyasztást, az általuk tartott órákkal, az órákon kívüli beszélgetésekkel sikerül megmutatni a diákoknak a sokszor csak balhénak tartott tetteik következményeit.

– Minél többet beszélgetnek az iskolásokkal, annál többet segíthetnek nekik – mondja Németh Ágnes. – A fiatalok jellemzõen jó néhány alibi kérdést feltesznek, mielõtt a lényegre térnének, arra a témára, amire valóban kíváncsiak. Így tesztelik a rendõrség megbízhatóságát, jófejségét. Ha azt látják, hogy nemcsak a hivatalos szövegeket ismételgeti, idõvel megnyílnak elõtte, és odafigyelnek arra, amit mond.

A tanácsadóknak elsõsorban az iskolások körében egyre népszerûbb drogok fogyasztásának következményeire kellene felhívniuk a figyelmet, valamint az internet veszélyeire.

– Azzal semmire nem megyünk, ha elmondjuk a gyerekeknek, hogy ne drogozzatok, mert azt a törvény bünteti, és elõbb vagy utóbb börtönbe kerülhettek – magyarázza Németh Ágnes. – A mi szavunk áll szemben azokéval a kortársaikéval vagy náluk alig idõsebbekével, akik kipróbálták már valamelyik szert, és úgymond semmi bajuk nem lett tõle. Aztán ott vannak még azok a volt híres drogosok, akik személyes példájukkal bizonygatják, hogy van visszaút, le lehet szokni a szerekrõl. Tisztelet és elismerés azoknak, akik meg tudtak állni és „le tudtak jönni a szerrõl”, ám azt tudni kell, hogy õk a kisebbség. A többségnek ez nem sikerül. Errõl is beszélni kell a gyerekeknek, meg arról is, hogy a drogok által kínált „mindennél nagyobb és kellemesebb élmény” hatása alatt megerõszakolhatják, teherbe ejthetik, kirabolhatják és megalázhatják õket.

– Arra kértem a tanácsadókat, hogy azt gondolják végig, õk mit tennének, ha a kollégáik már sokadszor hívják õket munka után egy közös sörözésre, és õk fogyókúra, családi okok vagy más miatt nem akarnak inni, vagy nem ihatnak, de esetleg a részleteket nem szeretnék a munkatársaik orrára sem kötni. Nyilvánvaló, hogy elõbb-utóbb el kell menni, és koccintani kell, mert senki nem lóghat ki tartósan következmények nélkül egy munkahelyi közösségbõl. Nem mindegy azonban, hogy mivel és hányszor. A gyerekek számára ugyanilyen fontos az osztályközösség, a banda. Nem engedhetik meg maguknak, hogy kimaradjanak a közös „balhékból”.Meg kell és meg is lehet azonban tanítani õket arra, hogy hogyan mondhatnak nemet, ha úgy érzik, „rossz útra vinnék õket”. Sokszor, sõt szinte mindig tudják a gyerekek is, hogy mikor lépik át a törvényesség határát, mikor csinálnak rosszat, büntetendõt. Nem tudnak azonban nemet mondani, nem tudják, hogyan visszakozhatnak a legkisebb presztízsveszteséggel.

Németh Ágnes, mint mondta, nem tagadja, igen nehéz feladat egy mégoly jól képzett rendõr számára is megtalálni azt a hangnemet, stílust és információhalmazt, amellyel rá tudja vezetni a gyereket a helyes, de legalábbis biztonságos útra. Ha annyit elérnek, hogy a fiatalok a végén már pontosan ismerik tetteik lehetséges következményeit, nemcsak azt, hogy „ettõl a cucctól jól fogják érezni magukat”, hanem azt is, hogy mi történik akkor, ha „az a cucc” kicsit erõsebb, nem elég tiszta, vagy csak rossz társaságban fogyasztják, már megérte.

Az iskolai bûnmegelõzési tanácsadóktól a rendõrség elvárja, hogy ismerjék meg diákjaik szokásait. Egy idõ után azt is tudniuk kell majd, hogy kik szállítanak drogot az iskolába, kik kereskednek más tiltott dolgokkal és így tovább. Az ilyen és hasonló információkat is meg kell majd osztaniuk a rendõrséggel, mint ahogy a területileg illetékes rendõrkapitányságnak is tájékoztatnia kell a tanácsadókat, ha az iskoláik tanulóit drogozáson vagy más bûncselekményen, szabálysértésen érik.

– Várhatóan nemcsak iskolai ügyekkel fordulnak majd a diákok a bûnmegelõzési tanácsadókhoz – jegyezte meg Németh Ágnes –, hanem családon belüli problémákkal is. Ilyenkor is konzultálnia kell a bûnmegelõzési tanácsadónak az iskola vezetésével, végül is õk régebb óta és vélhetõen alaposabban ismerik az adott családot és annak körülményeit. Ez persze nem jelenti azt, hogy a rendõr csak az iskola beleegyezésével léphet bármit is. Ha úgy érzi, hogy a hallottak azonnali rendõrségi vagy más hatósági intézkedést kívánnak, ugyanúgy lépnie kell az ügyben, mint más körülmények között tenné.