Az égitestrõl érdekes információkat szolgáltató vizsgálat eredményeit a baltimore-i Ûrtávcsõ Tudományos Intézet tette közzé. A megfigyelõcsoportnak Jian-Yang Li (tucsoni Bolygókutató Intézet), Philippe Lamy (marseille-i Asztrofizikai Laboratórium), Harold Weaver (Johns Hopkins Egyetem), Michael A'Hearn, Michael Kelley és Thomas Farnham (Marylandi Egyetem), valamint Matthew Knight (Lowell Obszervatórium) és Tóth Imre (MTA CSFK KTM CSI) a tagja. Közülük többeknek immár két évtizedre visszatekintõ tapasztalata van az üstökösmagoknak a Hubble Ûrtávcsõvel (HST), az ISO és Spitzer infravörös csillagászati mûholdakkal, valamint a SOHO napfizikai szondával történõ megfigyelésében.

Az MTA CSFK Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézetben története során a távoli csillagvilág mellett az üstökösök kutatása is fontos szerepet kapott. Az alapító, Konkoly Thege Miklós és munkatársai jelentõs eredményekkel járultak hozzá az üstökösök és a velük kapcsolatos meteorok fizikai és kémiai tulajdonságainak megismeréséhez. Késõbb Kulin György, majd Lovas Miklós az intézet nagy teleszkópjaival több kisbolygót és üstököst fedezett fel. A közelmúltban pedig Tóth Imre részt vett a Halley-üstököst közvetlen közelról tanulmányozó VEGA ûrprogramban az MTA Wigner Kutatóközpont (korábban MTA KFKI RMKI) kutatóival együttmûködésben, illetve ma is részt vesz a Hubble Ûrteleszkóp üstökösmegfigyeléseiben nemzetközi programok keretében. Az obszervatórium nagymûszereivel az ELTE TTK Csillagászati Tanszékének, valamint a Szegedi Tudományegyetem kutatói és hallgatói is megfigyelték a kisbolygókat és üstökösöket.

Mint Tóth Imre az mta.hu-nak kifejtette, az üstökösök lényege a szilárd mag, az a születése óta a Nap körüli pályán keringõ parányi égitest, amely szinte változatlan formában õrizte meg a bolygórendszerünk kialakulásakor uralkodó kémiai és fizikai viszonyok lenyomatát. Az õseredeti objektumok legtöbbje a távoli Oort-üstökösfelhõbõl, vagy a Neptunusz pályáján túli, kis égitesteket tartalmazó régióból származik. A megfigyelhetõ üstökösök pályaváltozások következtében kerülnek a Naprendszer belsõ térségeibe, s ahogy közelednek központi csillagunkhoz, magjuk felszínérõl jeges-poros anyag szabadul ki. Így képzõdik kómájuk, vagyis "üstökük", illetve a Nap elektromágneses sugárzása és a napszél hatására formálódnak a gáz- és porcsóvái.

A C/2012 SI katalógusjelû üstököst a természetes és mesterséges földközeli objektumok keresésére és megfigyelésére szolgáló automata teleszkóprendszert mûködtetõ ISON-program (International Scientific Optical Network) keretében 2012. szeptember 21-én fedezte fel két orosz csillagász, Vitalij Nyevszkij és Artyom Novicsonok.

Az üstökös már felfedezésekor, amikor még a Jupiter pályáján túl járt, kómát és csóvát mutatott, ami magjának aktivitását jelezte a Naptól való nagy távolság ellenére. Hamarosan az is kiderült, hogy az égitest olyan hiperbolával leírható pályán halad, amely mintegy 1,2 millió kilométerre közelíti meg központi csillagunk fotoszféráját ( "felszínét"), és napközelségi pontján 2013. november 28-án halad majd át.

"A napsúroló üstökösökhöz tartozó csóvás vándor pályája alapján az Oort-felhõbõl érkezett. Pályája egyébként feltûnõen hasonlít az 1680-ban feltûnt Kirch-féle, avagy Newton-féle fényes nagy üstököséhez. Ennek alapján felvetõdött, hogy esetleg a két kométának a régmúltban szétesett nagyobb üstökösmag lehet a közös õse, de a részletesebb vizsgálatok kiderítették, hogy az ISON az Oort-felhõ mélyébõl érkezhetett és elõször kerül most a Nap közelébe, az 1680-as üstökös pedig már többször is járt napközelben, s így a két üstökös csak a látvány alapján lehet hasonló és nem volt közös õsük" – ismertette Tóth Imre.

A nemzetközi kutatócsoport az üstökösmag fizikai tulajdonságainak meghatározására a Hubble Ûrteleszkóp széles látómezejû WFC3 kamerájával 2013. április 10-én végzett megfigyeléseket, amikor az égitest mintegy 621 millió kilométerre volt a Naptól (4,15-szeres Nap-Föld középtávolság) és 634 millió kilométerre, vagyis 4,24-szeres Nap-Föld középtávolságban járt bolygónktól. A Földhöz december 26-án lesz legközelebb, amikor mintegy 60 millió kilométerre száguld el bolygónk mellett. Ez 0,4-szeres Nap-Föld középtávolságnak felel meg.

A Hubble felvételei alapján az ISON-üstökös kómája mintegy 5000 kilométer átmérõjû, vagyis Ausztráliánál 1,2-szer nagyobb kiterjedésû. A porcsóva nem is látszik teljes egészében, a felvételek több mint 90 ezer kilométer hosszan mutatnak belõle egy részletet. Az elõzetes vizsgálatok alapján az üstökös aktivitása legmarkánsabban egy legyezõ alakú porkiáramlásban mutatkozik meg, ami a Nap, illetve a földi megfigyelõ felé irányul. A szilárd mag átmérõje legfeljebb 4-5 kilométer lehet.

"Az üstökös magja a nagy gáz- és porkibocsátáshoz képest igen kicsi. Bár ismerünk kisméretû, a Nap közelében nagy aktivitású üstökösmagokat, az ISON esetében a nagy naptávolságban megfigyelt komoly aktivitás és kisméretû magja szokatlan párosítás. Ez is jól mutatja, hogy nem tisztázott még minden részletében az üstökösök aktivitása, további megfigyelések szükségesek természetük kifürkészéséhez, fizikai jellemzõik megismeréséhez" – hangsúlyozta a csillagász. Az ISON-üstökös esetében a megválaszolandó kérdések közé sorolta a mag méretének, alakjának, forgásának meghatározását, felszínének, kémiai összetételének megismerését. Ki kell deríteni továbbá, hogy mennyi gázt és port veszít egységnyi idõ alatt, valamint becsléseket készíteni, hogy megváltozik-e, esetleg szétesik-e a mag a napközelségben, illetve mennyire aktív és milyen fényes lesz azután.

"Kérdés, hogy az ISON-üstökös valóban olyan fényes lesz-e, mint azt ma gondoljuk? Egyes elõrejelzések szerint ugyanis napközelsége körüli hetekben-napokban akár a teliholddal összemérhetõ fényességet is jósolnak, minek alapján az évszázad üstökösének is nevezik. Akkor is látványos égitestként ragyog azonban, ha fényessége »csupán« a Szíriusz csillagéval vagy a Vénuszéval vetekszik" – összegezte Tóth Imre.