„15 napja vagyok benn. Nem értem, mi történik itt.” Alig láttam, és nehezen hallottam a szír férfit, mert egy magas, dupla kerítés választott el minket egymástól. Két méterre állt tõlem, nyugodt hangja ellentétben állt a felfokozottan militáns környezettel.

Rövid csönd állt be, valószínûleg magyarázatot várt tõlem, miközben a helyzet engem is összezavart. Azzal az elképzeléssel érkeztem a röszkei tranzitzónához, hogy itt majd magyarázatot kapok a senki földjén tapasztalt borzalmas állapotokra.

Riportunk elsõ részében mutattuk be azt a területet, ahol a kormány ígéretében bízó, legális belépéssel próbálkozó menekültek rostokolnak a két határ közt, de már magyar területen. A helyzet annyira döbbenetes volt, hogy önkéntelenül is reménykedtem valami rejtett magyarázatban. Csak van valami értelme annak, hogy egész családokat kényszerítünk napokon át tartó, étlen-szomjan várakozásra a szeles mezõn, miközben a magyar hatóságok még azokat az önkéntes orvosokat is elzavarják, akik a megbetegedett gyerekeknek segítenének.

Reméltem, hogy a tranzitzónába bebocsátást nyert menekültekkel beszélgetve kiderül: a magyar állam nem ok nélkül kegyetlenkedik védtelen emberekkel.
Az okostelefon segített

„Hat napig voltunk kinn, aztán fogadtak be minket.” A szír férfi tökéletesen beszélt angolul, nyelvet tanult a damaszkuszi egyetemen. Két hónapja hagyta abba a tanulmányait, amikor a front már csak negyven kilométerre volt a várostól. Akkor kezdett menekülni.

Nem szívesen beszélt elsõ magyarországi élményeirõl: arról a hétrõl, amikor a tranzitzóna elõtt táborozott. A barakksor mögötti állapotok akár magyarázhatták is szégyenlõsségét. Bár a röszkei tranzitzóna elõtt épp nem táborozott senki, de a nejlonból eszkábált, elhagyott sátrak, ruhacsomók és a szögesdrót alatt kapart lyukak, ahol a segélyszervezetek betuszkolták az ételt és a vizet, beszédesek voltak. Kérdezõsködésemre a szír fiú röviden válaszolt.

„Az éjszakák nehezek voltak. Nem volt takaróm, és hideg volt. Kekszen meg vízen éltünk. A segítõk dobálták át a kerítésen, amikor az õrök nem látták.”

De miért nem adta fel, ha ilyen megaláztatások és megpróbáltatások érték?

Fotó: Huszti István

„Szerbiába már nem mehettem vissza. Szökni meg nem akartam. Egész úton legálisan jöttem, csak az Égei-tengeren keltem át csónakkal. Ott nem volt más út. Törvényesen mentem át Macedóniába Idomeninél. Idomeni nagyon rossz volt, tízezer ember egy kis területen. Napi három-négy órát kellett sorban állni ételért. Végül hat nap után a papírjaimmal átléphettem Szerbiába. Onnan Horvátországba vonatoztam volna, de lezárták a szerb–horvát határt. Húsz napig vártunk egy szerb táborban. Nagyon rosszak voltak a körülmények, sokan megbetegedtek. A betegek mindenre Panadolt kaptak, bármi is volt a bajuk.”

„Egy barátom írt a Facebookon, hogy Magyarországra is be lehet lépni legálisan. Azért jöttem ide” – erõsítette meg a szír egyetemista elméletem, miszerint a menekülthullám legfontosabb eszköze az okostelefon.
Mi szükség van jól õrzött börtönre a határon?

„15 napja várok. Még 13 napot kell maradnom, és mehetek a nyitott táborba” – magyarázta. Elmondása szerint ugyanis 28 nap után mindenképpen kikerülnek innen.

„Ez egy játék” – tápászkodott fel a telefonjaikat nyomkodó menekültek sorából egy ötvenes, iráni férfi.

A tranzitzóna egyébként pont ennyi volt: egy sor barakk, elõtte egy keskeny, murvával felszórt folyosó a mobilozó menekültekkel, körben pedig négyméteres kerítések.

„Nekem mindennap elmondják, hogy menjek vissza Szerbiába, mert nem kapom meg a menedékjogot – kapaszkodott bele a kerítésbe az egykor kereskedõként dolgozó perzsa. – Én mindennap azt válaszolom, hogy nem megyek, hanem kivárom a kérvényem elbírálását. Ha 28 napig kitartasz, akkor végül kijutsz innen.” A férfi legyintett, aztán kókadtan visszaült a mobilozni.

Az információ még távolabb lökött attól, hogy rájöjjek: mi célból hozta létre a tranzitzónákat a kormány.
Egyrészrõl jól õrzött minibörtönökbe zárjuk azokat a menedékkérõket, akik önként keresik meg a hatóságokat, és ezért nyilvánvalóan nem akarnak megszökni.  Majd 28 nap intenzív õrizet után mindenképpen kiengedjük õket.

Mivel Szerbia nem fogadja vissza a Magyarországról érkezõ menekülteket, ezért a tranzitzónából nyílt táborba kerülnek, hogy ott folytatódjon a menekültügyi eljárásuk.

Szóval ugyanez lenne a történet vége, ha az embereket elõtte nem éheztetnénk napokig a kerítések elõtt, majd nem zárnánk õket barakkokba egy hónapra.

Fotó: Huszti István
Jogi nonszensz

De hiába reméltük, hogy a menekültek jogvédelmére szakosodott Helsinki Bizottság majd világossá teszi a tranzitzónák értelmét.

„Jogi nonszensz az egész. Aki nem kér menedékjogot Magyarországon, annak Szerbiába kellene visszamennie. Aki kér, annak is, mivel Szerbia biztonságos harmadik ország a bevándorlási hivatal szerint. Mivel a szerbekkel kötött visszafogadási egyezmény nem mûködik, a szerb hatóságok nem veszik vissza ezeket a külföldieket. Akit innen a tranzitzónából elküldenek, azt a magyar kormány lényegében jogellenes határátlépésre buzdítja" – sorolta Pardavi Márta a rendszer problémáit.

„A kerítéssel és a tranzitzónával elérték, hogy a magyar hatóságok szinte mindenkit regisztrálnak. A tranzitzónába bekerülõ emberek, ha kitartanak a menedékjogi kérelmük mellett, a végén egy nyitott menekülttáborban kötnek ki. Így a kormány pont a deklarált szándékaival ellentétes hatást ér el, nem tudja figyelmen kívül hagyni a menekülõket, nem tudnak észrevétlenül továbbmenni Németország felé, mint mondjuk egy évvel ezelõtt. Így most tele vannak a menekülttáborok, köztük sok olyan emberrel, akiknek meg kellene adni a menekült- vagy oltalmazotti státuszt. Semmiképpen nincs jogszerû magyarázata a tortúrának a tranzitzóna elõtt, mert ez a menedékkérés jogának megtagadása. A célja az lehet, hogy nem akarják még nyilvántartásba se venni az embereket” – hagyta nyitva a kérdést a Helsinki Bizottság társelnöke.
Nincs itt semmi látnivaló

Képtelen voltam azzal a tudattal távozni a helyszínrõl, hogy nincs értelme annak, amit a magyar kormány kitalált. Tovább faggattam a menekülteket, hogy miért éppen Magyarország felé vették az irányt. „Keresztény hitre tértem át Iránban, ezért kellett menekülnöm – magyarázta a perzsa férfi. – A Google-ön olvastam el mindent Magyarországról, és egy jó országnak tûnt.”

A szír egyetemista is az internetre hivatkozott: „Az emberek a Facebookon meg a Whatsappon írtak Magyarországról.”

Elõfordulhat, hogy a kormány direkt a menekültek közti internetes információáramlásra játszik, és az embertelen tranzitzónákkal egyszerûen le akarja rombolni a Magyarország=civilizált ország imidzsünket? Az a cél, hogy a legálisan érkezõ menekültek elterjesszék, hogy Magyarország egy szemét, rasszista hely, ahol gyerekeket, nõket éheztetnek, és jogkövetõ embereket tartanak szûk ketrecekben, szóval ne gyertek ide?

Vagy lehet, hogy a tranzitzóna intézménye is csak egyike az átgondolatlan és spontán kormányzati intézkedéseknek?

Fotó: Huszti István

Nem lehet tudni. Annyi bizonyos, hogy a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) lapunknak küldött és alább olvasható nyilatkozata szerint semmi sem igaz abból, amit láttunk, vagy amit a menekültek, az ENSZ-munkatársak és a segélyszervezetek elmondtak nekünk. Azaz a fotóinkon is látható helyzet megoldására sincs szükség.

„Az Index oldalán megjelent »Törvényes menekülteket hagyunk szenvedni a senki földjén« c. cikk számtalan megállapítása nem fedi a valóságot. A tranzitzónában folytatott eljárás szabályait a menedékjogról szóló törvény részletesen szabályozza.

Hangsúlyozni szükséges, hogy azok a migránsok, akik a tranzitzónába belépésre jelentkeznek, elõterjeszthették volna menedékkérelmüket Görögországban vagy más, az útvonallal érintett európai országban, ahol megfelelõ elhelyezést és ellátást kaphattak volna. Ezzel azonban nem kívántak élni, hanem szabálytalan módon tovább indultak úti céljuk felé, amely egyértelmûen nem Magyarország. Ezt alátámasztja az a körülmény is, hogy a jogszabály értelmében a sérülékeny csoporthoz tartozók (kisgyermekes családok, idõs, beteg emberek) esetében a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal nem alkalmazza a határon történõ eljárás jogszabályát, hanem beszállítja õket valamely nyitott befogadó állomásra, ahonnan ezen személyek többsége ismeretlen helyre távozik. Ebben az évben a tranzitzónába belépõ külföldieknek mintegy 80%-át szállította a hatóság a tranzitzónából nyitott befogadó állomásra.

Valótlan az a megállapítás, miszerint a tranzitzóna elõtt várakozó külföldiek számára a menekültügyi hatóság nem biztosít élelmet. Nincs jogi kötelezettség arra vonatkozóan, hogy a tranzitzónákba belépésre váró külföldiek ellátását a magyar hatóság biztosítja, ennek ellenére a BÁH munkatársai naponta élelmiszercsomagot (kenyér, konzervek, dzsem vagy méz, édesség és gyümölcslé) osztanak a tranzitzóna elõtt várakozók részére, illetve a kisgyermekes családok számára tápszert, bébiételt és tejet is biztosítanak. Továbbá fontos hangsúlyozni, hogy a beengedésre várakozóknak a tranzitzóna elõtt vízcsap áll rendelkezésükre, mely ugyanazt az ivóvizet tartalmazza, melyet a helyi lakosok is fogyasztanak.

Nem felel meg a valóságnak az, hogy a sérülékeny csoportba tartozó személyek napokat várakoznak a tranzitzóna elõtt, hiszen a menekültügyi hatóság elsõsorban az õ esetükben intézkedik a mielõbbi beléptetésrõl. Téves a beléptetési limitrõl szóló megállapítás, hiszen a beengedés üteme a korábbiakhoz képest azért lassult le, mert a nyitott befogadó állomásokra beszállításra kerülõ személyek esetében – fõként a brüsszeli események következtében – indokolt, hogy egy részletesebb meghallgatása is sor kerüljön, ne csak a regisztráció történjen meg.

A hétvégén a tompai tranzitzónába 69 fõ, míg a röszkei esetében 59 fõ kérelmezõ került beléptetésre.”