Szépen kiemelve a közcímek, az évszámok és a nevek, amelyekre szükségem lehet. Nehogy már ne találjam meg a pad alatti sötétségben! Pusztán annyi a dolgom, hogy kivagdossam, kis könyvecskévé hajtogassam, amit csak lapoznom kell.

Aztán már oda is adhatom az indexem egy okos csoporttársnak, talán éppen annak, amelyik bejárt az órára, begépelte, és továbbküldte annak, aki eljuttatta hozzám is.

S majd õ aláfirkanttatja a szépen gömbölyödõ jegyem. A mai egyetemista nem aprózza el. Az elsõsök arra panaszkodnak, hogy túl nagy önállóságot igényel a felsõoktatás tõlük.

Az igazság az, hogy valóban kell talpraesettség, hogy jó idõben lebzseljen az emberfia a kútfõk körül.

Szükség van még kreativitásra, hogy megfelelõ formában, oda illõ helyre kerüljön az a puska, és kell némi szerencse is, hogy a tanárnak délutánra elfáradjon a lába, így a helyén maradjon, ahonnan természetesen semmit sem lát. No meg ugye elkél egy kis bátorság is, mert ha már ott van elõttem a tudás, akkor azzal élni kell, még ha veszélyes is.
Na de hogy is lehet puskázni? Vége van már annak az idõnek, amikor kézzel írt ágyúkat gyártottak. Már csak a nagyon elmaradottak használják ezt a módszert vagy a puskatollat.

A legegyszerûbb a lekicsinyítése a begépelt anyagnak. Mindig van a közelben egy fénymásoló és mindenki tudja használni, cserélgetni is lehet. Mert ugye fõ a bajtársiasság!

De volt olyan, hogy a fiú mellettem MP4 lejátszóra rakta txt-ben, és csodálatos nyugalommal tartotta kezében az egész dolgozat alatt. A jegye: ötös.
Más a helyzet a szóbelivel.

Ott már neccesebb a cetli, de itt a high tech helyette! Egy kis dugó a fülbe a haj mögé, a vonal végén pedig szobatárs a könyvvel. Van olyan ismerõsöm, akit ezután még meg is dicsért az oktató, hogy szó szerinti idézeteket használt a könyvbõl.
Persze ha a szituáció engedi, és ha esetleg még órára is jártunk, inkább vegyük elõ a jegyzetet, és rakjuk ki az asztalra. Mert ugye azt szokták mondani, a saját tudás a legbiztosabb.