Ha az impresszionizmussal hasonlítjuk össze, amely a benyomás mûvészetét jelenti, az expresszionizmus a kifejezést tartja a mûvészet lényegének. A képzõmûvészet területén expresszívnek tekinthetünk minden mûvészeti megjelenést, amely az alkotó reflexióinak kifejezésére teszi a hangsúlyt. A mûvész tekintete a külvilág a természetes látható világ mellett a belsõ világ felé fordul. A festõi eszközök tekintetében azexpresszionizmust az alkotói impulzivitás, szubjektivitás az eleven színek, az eltorzított vonások, a dinamikus kifejezésmód jellemzi.

Tisztelt hölgyeim és uraim, eddig az elméleti ismeretek felidézése, most lássuk miként érhetjük tetten ezeket a vonásokat két egymás közelében – Kiskunfélegyházán és Kecskeméten született – de egymástól egy nemzedékkel, nevezetesen 35 évvel eltérõ idõben világot meglátó két festõmûvész munkásságán. Idén született 125 éve Holló László, idén született 90 éve Bozsó János. Holló László munkássága a hajdúsági, Bozsó Jánosé pedig a kunsági megyeszékhelyhez kötõdik. Magától értetõdik, hogy a magyar Alföld megannyi ihletõ élményt nyújtott számukra. Az Alföldet sokan és sokféleképpen mutatták fel a képzõmûvészetben a XIX. század közepe óta. Kevés viszont az olyan alkotók száma, akik rendkívül erõs érzelmi azonosulással ragadtak ecsetet, mint e két képzõmûvész.

Mindkettõjükre jellemzõ a mûvészi életutat egyedivé tevõ intenzív véleményalkotás az alföldi piktúrához köthetõ felfogás: a paraszti lét, a tanyavilág, lovak, földmunka természetességének láttatása. Néha ennek a világnak a drámája is megjelenik a neorealista megújulás jegyében. Máskor épp a lírai hangoltság kap teret a mûveken: a festészetileg alig kifejezhetõ fájdalom, az emberileg érzékelhetõ mozzanatok sora.

Vannak olyan történetek, amelyeknél az az érzésünk; soha nem kezdõdtek és soha nem értek véget. Folyamatosan létezõk, mint az idõ maga. Ilyenek a népmesék, amelyek igazabbak, „példaértékûbbek” minden történetnél. Az archaikus alföldi ember lelkében akkor is élnek ezek a történések, ha konkrétan soha át nem élte azokat. A házak elõtt ülõ asszonyok, a „tanyázás” mint a társasági élet beszélgetésre épülõ együttlétei is továbbgördítik az eseményeket. Így ábrázolja Holló László és Bozsó János is képein azokat a mozzanatokat, amik az Alföldhöz köthetõk, de egyetemes mondanivalót is tartalmaznak.

Vitéz Ferenc a 125. születési évforduló kapcsán írja aHolló László mûvészete Élet és mû címû kötetben: „E mûvek expresszivitása azt érzékelteti, ahogyan az indulat formai és gesztusbeli megtestesülést kíván magának, ahogy a vízió valódi érzelmi-indulati felfokozottságot tükröz”. Az Ecsetnyomok – Bozsó János címû, a 80. születési évfordulóra 2002-ben megjelent kötetben, Csáky Lajos sorait idézhetjük az elkötelezettség bizonyítására: ”Kedvenc tanácsai közé tartozott, hogy a kiválasztott témát el kell túlozni. Ebben festészetének expresszionista jellegére ismerhetünk. Ez az a különleges zamat, amely festészetét oly egyedülállóvá teszi az alföldi festészetben.”

A tárlat anyagát szemlélve, magunk is meggyõzõdhetünk a fenti sorok igazságáról.

Talán kívánkozik az a kérdés tollunkra: Vajon a megfestett külsõ táj által közelebb kerülünk-e a belsõ tájhoz. A látható lezárt világ, a táj miként viszonyul a kint és a bent, a lélek és az agy két végletéhez. A két életmûvön végigtekintve számos opuszt találunk, amelyek tisztán megválaszolják a kérdést. Ennek a tárlatnak az anyaga az évszázadok óta kedvelt témakört mutatja fel: tájak, zárt terek, nyitott ablakok, természeti jelenségek, megannyi jellegzetes alföldi panoráma. Mindegyikben jelen van világhoz való viszonyuk: a rend keresése, szellemi és fizikai síkon egyaránt. Saját, személyes valóságukat, fogódzóikat ebben a dimenzióban fogalmazzák meg. Túl a sík és tér problematikáján az egyedit keresik a festõi megfogalmazáskor. Mindketten az Alföld, az alföldi lét elkötelezett szószólói, az ott élõ emberek sorsáért felelõsen aggódó alkotók voltak. Nem a paraszti idill, hanem a föld, az anyag, a valóság szeretete hatja átkompozícióikat. Ezt az alföldi iskolát meghatározó szociális érzékenységet sajátos módon olvasztották egybe a modernista törekvések formai eredményével. Ettõl alakult ki az a különös hatás, mely alapján a témában egyezõ mûvészi üzenetek egymással össze nem téveszthetõ; csak Hollóra vagy Bozsóra jellemzõk.