A fotós, Niels Giroud kapta lencsevégre Norvégiában a különlegesen szép északi fényt. "A show csak pár percig tartott, de várakozáson felüli látványt nyújtott. A gyorsan mozgó függöny zöld és piros fénnyel töltötte meg az egész égboltot." - mondta az ismert természetfotós.

A sarki fény (az északi féltekén gyakran: északi fény (aurora borealis), délen: aurora australis) a Föld északi és déli sarkánál a légkörbe behatoló töltött részecskék (elsõsorban protonok és elektronok) által keltett idõleges fényjelenség. Leginkább március–április és szeptember–október között figyelhetõ meg.

Nevét a római hajnalistennõ Aurora nevébõl alkották, de északi fény néven is ismert (a borealis jelentése északi, az australis pedig déli).

A töltött részecskék túlnyomóan a Napból származnak (napszél), kisebb hányadukat a Naprendszeren kívülrõl érkezett részecskék teszik ki. A töltött részecskéket a földi magnetoszféra nagyrészt eltéríti, a mágneses pólusok körüli tartományban azonban bejutnak a légkörbe.
A részecskék ütköznek a légkör atomjaival, ionizálják és gerjesztik az atomokat, a gerjesztett atomok pedig fénykisugárzással térnek vissza alapállapotukba. A kibocsátott fény az atomra vagy molekulára jellemzõ színû. A színkép látható tartományában elsõsorban az oxigén zöld és vörös, valamint a nitrogénmolekulák kékesibolya vonalai jelentkeznek, a sarki fény az ultraibolya tartományban is erõs. A jelenség 80–1000 km magasságban fordul elõ, de leggyakrabban 100 km magasságban figyelhetõ meg.

A sarki fény formái változatosak, állandóan változnak, gyakran függönyre, ívelt szalagokra emlékeztetnek vagy sugaras szerkezetûek. Mûholdról készült felvételek tanúsága szerint a jelenség fénygyûrûként, glóriaként veszi körül a mágneses pólust. Összefüggést találtak a déli és az északi pólusnál fellépõ fényjelenségek között. Erõs naptevékenységet követõen, mágneses viharok idején megváltozik a magnetoszféra szerkezete, ilyenkor a sarki fény alacsonyabb szélességi körökön, így nagyon ritkán Magyarországon is megfigyelhetõ. Sarki fényt a Naprendszer más mágneses bolygóinál (Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz) és azok egyes holdjainál (Io, Ganymedes) is megfigyeltek.