Van még itt élet, laknak ebben a faluban? Ezeket a kérdéseket nyugodtan feltehettük volna vasárnap délelõtt a megye legkisebb településén, a 135 lelkes Vekerden járva. Elhagyott, omladozó házak, gaz felverte kertek, és ahol látni lehetett, hogy van élet – ruhák száradtak a tornác oszlopai közé kihúzott madzagon, vagy szépen sorjázott a vetemény –, ott sem találtunk senkit. Aztán az egyik kerítés mögül egy dühös négylábú ugatása zökkent vissza. – Hagyod ott! – szól egy érces hang bentrõl.

Egy kerékpáros kiabálva kérdezi az utcáról a kert végében kapálgató férfit, jön-e szavazni. Köszön, majd legyintéssel adja a kerékpáros tudtára, hogy õt bizony a föld most jobban érdekli. A biciklist viszont mi nem érdekeljük – a sajtónak aztán semmit!

Kisvártatva elérkezünk a falu egyik közkútjához, ahol egy jó negyvenes férfi már közlékenyebb. Megy választani, majd délután, mert õ és a családja úgy szokta, ebéd után. – Ha már kiírták a választást, csak elmegyünk, hátha jobb lesz – néz bizakodó tekintettel, hozzátéve, nincs már itt semmi, a kocsma is évekkel ezelõtt bezárt. De legalább helyben lehet választani.

Vekerd – ha lehet ilyet mondani – legrendezettebb részén két idõs asszony engedi, hogy bekapcsolódjunk beszélgetésükbe. Nevet õk sem mondanak, mert kicsi ez a falu, meg mit érnénk azzal, ha leírnánk.

– Persze, hogy elmegyünk szavazni, ha már itt az Unió. Vekerdre nem hoz az semmit, de ha a földrõl olyan törvényt hoznának, hogy utána könnyebben (értsd: hasznot hozóan) meg tudnánk mûvelni, az bizony segítene rajtunk – így az idõsebb.