“Sokan hajlamosak annyival elintézni a romák nehéz helyzetét, hogy õk így szeretnek élni, és kész. Ezt most adatokkal sikerült megcáfolnunk” – mondta Roberta Gatti, a Világbank washingtoni munkatársa a szervezet új kötetének budapesti sajtóbemutatóján. A szervezet felmérése szerint a romák semmivel sem akarnak kevésbé stabil munkahelyet vagy oktatást a gyerekeik számára, mint a nem romák. A “Being Fair, Faring Better” címû kiadvány másik újdonsága, hogy születéstõl a munkába állásig mutatja be, milyen hátrányokat szenvednek a közép-európai (bolgár, román, magyar, szlovák és cseh) romák életük során, és milyen sikeres nemzetközi példák vannak az esélyegyenlõség javítására.
Intenzív segítséggel bármi lehetséges

Bár a romák felzárkózása a Világbank szerint egyszerre morális kötelesség és gazdasági érdek is, rengeteg roma gyerek még mindig behozhatatlan hátrányba kerül élete elsõ éveiben. A vizsgált országokban a roma gyerekek kevesebb mint 50 százaléka jár óvodába, és a közép-európai roma gyerekeknek csak 11-33 százaléka jut el a középfokú oktatásig, a diplomásoknak pedig alig egy százalékát teszik ki.

Pedig ha gazdasági nyelven fogalmazunk, “minél korábban fektetünk be a roma gyerekek fejlesztésébe, annál képzettebb embereket kapunk majd a munkaerõpiacon” – magyarázta Karácsony Sándor, a Világbank kutatója és a kötet egyik szerzõje. Az elöregedõ közép-európai társadalmaknak olyan szükségük lenne a fiatal roma munkavállalók tömegeire, mint egy falat kenyérre. Ha ránézünk a magyarországi romák és nem romák korfájára, nemcsak az látszik, hogy a romák várható élettartama drasztikusan elmarad a nem romákétól, hanem az is, hogy mekkora tartalék rejlik bennük a gazdaság számára:

Leegyszerûsítve a Világbank álláspontját: minél igazságosabb társadalomban élünk, azaz minél nagyobb az esélyegyenlõség, annál jobb lesz a gazdaságnak is. De hogyan lehet hatékonyan beavatkozni akkor, amikor még nem túl késõ?

A kötetben több projektet is bemutatnak, de a legérdekesebb talán a “Chile Solidario”, amely 2002 és 2012 között több mint kétmillió hátrányos helyzetû chileinek tudott segíteni. Miközben Chile a 90-es években sikeresen csökkentette a szegénységi rátáját 38,6-ról 23,2 százalékra, a mélyszegénységben élõk aránya nem csökkent, és továbbra is a népesség 5,6 százalékát tették ki. A legtöbb szociális intézkedés csak a szegények felsõ rétegeit érte el, mivel az igénylésükhöz bonyolultabb dokumentumokat kellett kitölteni és el kellett menni a helyi kormányhivatalba, ami a legszegényebbek számára egyáltalán nem magától értetõdõ, nem beszélve arról, hogy gyakran nem is értesültek a lehetõségekrõl. Ráadásul a programok nem a családokat, hanem az egyéneket célozták, ami párhuzamosságokhoz és kevésbé hatékony mûködéshez vezetett.

A Chile Solidarióban önkéntesen résztvevõ családok az elsõ két évben intenzív tanácsadói segítséget kapnak a hozzájuk tartozó szociális munkástól, aki rendszeresen ellátogat hozzájuk. Ez a program kulcsa, hiszen ezen keresztül kell a családokat megtanítani az egészségügyi, oktatási és szociális rendszer önálló használatára. A tanácsadók személyre szabottan segítik a családokat és bizalmi kapcsolatot építenek ki velük, valamint összekapcsolják õket azokkal a szociális szolgáltatásokkal, amelyek elvileg korábban is elérhetõk lettek volna számukra. (A családgondozás a magyar gyerekvédelmi rendszernek is fontos része, de közel sincs elég családgondozó, és a munka olykor a partneri viszony helyett inkább a hatalom fitogtatására épül. Errõl itt olvashat riportot, itt pedig a Magyar Családsegítõ és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületének elnöke is beszélt róla).

Együtt kidolgoznak egy családfejlesztési tervet, amelyben leírják, milyen problémák vannak a családban az egészségügyi helyzettõl a lakhatáson át az iskoláig, és milyen stratégiával lehetne megoldani õket, mindezt pedig mérhetõvé is teszik. A családoknak összesen 53 pontot kell összegyûjteniük, így kezdettõl fogva tudják, melyik területen kell többet fejlõdniük, és melyikbõl állnak jobban. A családokat így aktivitásra ösztönzik, a tanácsadói segítség mellett pedig havonta pénzzel is segítik õket. Ha a családok teljesítik a tervben foglaltakat, egy újabb, hároméves fázisba lépnek, amivel további juttatásokra válnak jogosulttá.

Több mint tíz évvel a program elindítása után látszik, hogy a résztvevõ családok legalább a minimális életminõséget biztosítani tudták maguknak, elsõsorban a kétéves tanácsadói programnak köszönhetõen. Ezen kívül több gyerek jut el az iskolába, mint korábban, javult a férfiak munkaerõ-piaci helyzete, és többen jutnak hozzá a szociális szolgáltatásokhoz. A Világbank szerint a Chile Solidario a helyi sajátosságokra (Közép-Európában a roma kultúrára) szabva bármelyik országban jól mûködõ program lehetne.
Egy jó magyar példa

Vannak projektek, amelyek nem az egész családot, hanem a gyerek korai fejlesztését veszik célba. Ehhez elsõsorban széles bölcsõde- és óvodahálózat kell, de ez önmagában nem elég, hiszen a roma gyerekek sokszor akkor sem jutnak el az intézményekbe, ha egyébként lehetõségük lenne rá.

Ilyen a 2003-ban brit mintára elindított Biztos Kezdet program, amely 110 hátrányos helyzetû településen hozott létre gyerekházakat. Itt a leginkább rászoruló hat év alatti gyerekeknek és szüleiknek nyújtanak szociális szolgáltatásokat, 2012 óta központi költségvetésbõl (korábban a Norvég Alap és az Európai Unió finanszírozta õket). 2006-ban már négyszáz család és hétszáz gyerek vett részt a programban. (Egy korábbi riportunk alkalmával mi is jártunk a tiszakarádi Biztos Kezdet gyerekházban).

“Ígéretesen alakul” – mondta Roberta Gatti a Biztos Kezdetrõl, de ennél többet szerinte egyelõre nem állíthatunk. Az mindenesetre biztos, hogy az ilyen programok nem csak a korai iskolaelhagyók arányát csökkenthetik (ami Magyarországon 2010 óta folyamatosan növekszik), de segíthetnek a gyerekeknek beilleszkedni az általános iskolába, ami nem mindig könnyû feladat. Karácsony Sándor szerint a roma gyerekek épp a nagy váltásokkor, vagyis az általános iskolába és a középiskolába lépéskor kerülnek a legnagyobb veszélybe. “Egyre több tanárral és tantárggyal találkoznak, és ha nem figyelnek oda a különleges szükségleteikre, a hátrányos helyzetû gyerekek nagyobb eséllyel esnek ki a rendszerbõl” – mondta.

A kötet idézi a Roma Oktatási Alap AGS (A Good Start) programját, amelyet 16 közép-európai kisközösségben teszteltek, és intenzív szociális munkával próbálták óvodába juttatni a roma gyerekeket. Magyarországon ezt külön az anyáknak szóló tréningekkel is kiegészítették, ahol gyerekkönyveket adtak nekik, és megtanították õket a meseolvasás fontosságára, általában olyan roma nõk segítségével, akik maguk is a helyi közösségbõl származtak.

Hasonló elgondolásra épül a roma pedagógiai asszisztens pozíciójának bevezetése, ami az összes vizsgált közép-európai országban létezik már. A feladata, hogy közvetítsen a családok és az iskola között, valamint, hogy segítse a roma gyerekeket a házi feladat megírásában és a szabadidõ hasznos eltöltésében. Szlovákia 2012-ben 200 iskolában bevezette az egésznapos iskolát a hátrányos helyzetû diákok számára, akik ahelyett, hogy otthon töltötték volna a délutánt, az iskolában korrepetáláson, szakkörökön és edzéseken vettek részt.
Inkább megéri otthon maradni, és vigyázni a gyerekre

A gyerekkorból hozott hátrányok késõbb, a munkaerõ-piacon is kiütköznek:
A romák hasonló arányban vannak jelen a piacon, mint a nem romák, de fele olyan valószínû, hogy alkalmazzák õket,
ha dolgoznak is, gyakran idõszakos feketemunkát kapnak, jellemzõen az építõiparban és a mezõgazdaságban, pedig a Világbank felmérése alapján inkább keresnének kevesebbet egy stabil munkahelyen,
a közép-európai roma nõknek csak 10-31 százaléka dolgozik,
a romániai romák 72 százaléka nincs regisztrálva a munkaügyi központban,
Magyarországon, Bulgáriában és Romániában a romáknak kevesebb mint négy százaléka rendelkezik megtakarítással,
Csehországban a romák harmadannyit keresnek, mint nem roma kollégáik,
a romák kétharmada szakképzetlen munkás.

Pedig a munka több, mint puszta pénzkereseti forrás, hiszen ez az, ami célt ad a mindennapjainknak, és amelyen keresztül kapcsolódunk a többi emberhez a társadalomban. A romák a legtöbbször azért nem jutnak munkához, mert az oktatásban elszenvedett hátrányaik miatt nem elég képzettek, de vannak más akadályok is. Ilyen például a diszkrimináció: Romániában még olyan gyárat is találtak, amely egyszerûen kiírta a kapujára, hogy
Nem veszünk fel romákat!

de a legtöbbször nem ilyen közvetlen a kirekesztés. Elõfordul, hogy a munkaadók a munkához képest irreális végzettséget várnak el a roma jelentkezõktõl, vagy bizonyos álláshelyeket egyszerûen nem nyitnak meg elõttük. 402 közép-európai roma interjúalany közül a munkaképes korúak 64 százaléka tapasztalt már diszkriminációt, 49 százaléka pedig teljesen nyílt kirekesztésrõl számolt be.

Akadályozza az elhelyezkedést a területi szegregáció és a tömegközlekedés hiánya is. A romák lakta vidékekre sokszor semmi sem jár sötétedés után, munkalehetõség viszont legtöbbször csak kilométerekkel odébb adódik. (Olvassa el riportunkat a Borsod megyei Debrétérõl, ahová tömegközlekedéssel jóformán lehetetlen eljutni!)

A Világbank idézi a siklósi munkaügyi központ projektjét, amelyben egy “mobil irodával” a legnehezebben elérhetõ falvakba is eljutottak, így sokkal többen regisztráltak álláskeresõként, és többen vettek részt a központ programjaiban is.

A munkakeresés nehézségei sok romát elbátortalanítanak, amit a kötetben egy romániai civil szervezet munkatársa illusztrált példával: “Pușcașiban találkoztunk nõkkel, akik munkába akartak állni. A legközelebbi munka a vaslui ruhagyárban adódott, ahová tömegközlekedéssel lehet eljutni. Nagyjából ötmillió lejt kerestek volna havonta, és kétmillióba került volna az utazás, miközben a háztartás és a gyerekek felügyelet nélkül maradtak volna. Ilyen alacsony fizetésért inkább megérte otthon maradni, és vigyázni a kicsire” – mondta.

Karácsony Sándor szerint egy ideális világban a munkaügyi központ munkatársai minden álláskeresõt személyre szabottan, mentorként segítenének. “A számukra megfelelõ képzésekre irányítanák el, és figyelemmel követnék, hogy pontosan miben kell fejlõdnie. Sokszor a legalapvetõbb ismeretek hiányoznak, például, hogy hogyan kell megjelenni egy állásinterjún, vagy hogyan kell összeállítani egy önéletrajzot” – mondta. “Ilyen mentorprogramot Közép-Európában még nem láttunk”.

A magyar kormány fõleg a sokat vizsgált közmunkával válaszol ezekre a problémákra, és bár ezt a Világbank most nem vizsgálta, Roberta Gatti szerint megfelelõ tervezéssel ez is jó út lehetne a munkaerõ-piacra. Egy dominikai programban például a magánszektort is bevonták: egy – szintén magáncégek által biztosított – három hónapos képzés után cégeknél lehet két hónapos gyakorlatot végezni. Bár ez nem hosszú távú munka, a tapasztalatok szerint a résztvevõk olyan, nemcsak technikai készségeket sajátítottak el, amelyekkel könnyebben boldogulnak a piacon.

A Világbank jó példaként idézi a németországi rendszert is, amelyben négy kategóriába sorolják az álláskeresõket. A legelsõben vannak azok, akik a legjobb esélyekkel indulnak, a legutolsóban pedig azok, akiknek állandó segítségre van szükségük. A közmunka-program csak utóbbiak számára elérhetõ, a hagyományos aktív munkaerõ-piaci eszközökkel pedig a második és harmadik csoportot célozzák.

A kötetben olyan programokat is ajánlanak, amelyek nem a romák oktatási vagy a munkaerõ-piaci helyzetén, hanem az otthoni körülményein akarnak javítani. Ezek ugyanis jelentõsen rontják a romák egészségügyi állapotát és oktatási esélyeit is.
A magyarországi vidéki romák több mint fele rossz higiéniás körülmények között él (pl. nincs vízöblítéses wc-je, nincs rákötve a szennyvízhálózatra),
a csehországi romák negyede több mint egy kilométerre lakik a legközelebbi buszmegállótól,
a romániai romák 72-85 százalékának nincs hozzáférése vezetékes vízhez.

Egy 1986 óta futó madridi programban például támogatott bérlakásokat kínálnak a romáknak, amihez a kiskorú gyerekek fejlesztése, egészségmegõrzési képzés, elhelyezkedési és beilleszkedési segítség is társul.

A Világbank szerint az Európai Unió 2014 és 2020 közti költségvetési ciklusában történelmi lehetõség adódik arra, hogy az említett programokból minél több megvalósuljon azokban a közép-európai országokban, ahol nagy roma közösségek élnek. Ehhez viszont már politikai akarat is kell, ami nem mindig adott: Roberta Gatti szerint a kötet készítése során olyan közép-európai kormányzati szereplõkkel is találkoztak, akik azt sem akarták elismerni, hogy a szegénység egyáltalán létezik az országukban.