A tanár úr azt fejtegeti, hogy a mai világban, amikor az internet számtalan korábban elképzelhetetlen lehetõséget nyújt, sokan ki is használják ezt. Fõiskolai tanárként, országos médiakutatóként gyakran találja szemben magát plágiummal, azaz a szellemi termékek  lopásával.  A diákok például dolgozatokat, egész szövegeket másolnak ki az internetrõl, és adják azt elõ saját írásként.  Mert ez egyszerû, könnyen  és gyorsan kivitelezhetõ, semmibe nem kerül, és még a fejüket sem kell törni. Csak azt felejtik el, hogy a tanár úr nagyon tájékozott ember, és  - szintén az internetnek köszönhetõen - pár másodperc alatt utána tud nézni annak, honnan is származik a másoktól ellopott szöveg.

Sajnos én is tapasztaltam már, hogy saját cikkemet egy számomra ismeretlen honlapon láttam viszont. De olyan is elõfordult már, hogy egy ötletemre, elsõként megírt sztorimra rábukkant egy országos tévécsatorna, és sajátjukként mutatták be a történetet. Meg sem említették a forrást. Pedig a szerzõi jog egyértelmûen rendelkezik a szellemi termékekrõl. Még az egyszerû tény- és híranyagok esetében is az a szabály, hogy bár szabadon átvehetõk, de a forrást meg kell jelölni. Ezt azonban egyre-másra megszegik a tehetségtelen, vagy tájékozatlan média munkások.

Megértem én, hogy nem mindenki tanult sajtójogot, és újságírói etikát, hogy tisztában legyen a törvényekkel, írott és íratlan szabályokkal. De úgy gondolom, azt minden becsületes ember tudja, hogy nem illik más tollával ékeskedni. S ha ezt a népi bölcsességet betartja, akkor bizonyára nem követ el plágiumot.